Habár az etológiát erősen foglalkoztatja az állatok fajtársaikkal folytatott kommunikációja, csak kevesen tanulmányozták, hogy a háziállatok hogyan kommunikálnak gazdáikkal abban a környezetben, amely az elmúlt évezredek alatt saját lakóterületükké is vált – az ember otthonában. Dr. Karen McComb, a Sussexi Egyetem Emlősök Vokális Kommunikációja Kutatóközpont munkatársa azzal foglalkozik, miként használja fel a házimacska egyik legjellemzőbb hangadását, a dorombolást arra, hogy gazdáitól még több ételt csikarjon ki. A kutató elmondta, hogy az ihletet saját kandúrjától, Pepótól kapta aki megbízható vekkeróraként addig dorombol a fülébe, amíg meg nem kapja jelentős adag reggelijét. McComb és munkatársai hangfelvételt készítettek macskák dorombolásáról, miközben azok aktívan élelmet kerestek (magyarán: kunyeráltak) és más kontextusokban (pl. pihenés vagy játék közben). Ezután a felvételeket – azonos hangerővel – bemutatták macskatulajdonosoknak és olyan személyeknek, akik szinte semmilyen tapasztalattal nem rendelkeztek macskákkal kapcsolatban. A Current Biology  júliusi számában közölt tanulmányuk egyik legfontosabb eredménye, hogy még a macskákhoz nem értő emberek is eltérően ítélték meg a különböző kontextusban készített felvételeket: az eledelért való kuncsorgás közben hallatott dorombolást sokkal sürgetőbbnek és kevésbé kellemesnek ítélték. A spektrális hangelemzés kimutatta, hogy amikor a macska még több ételt szeretne, szokásosan alacsony frekvenciájú dorombolásába magas rezgésszámú –a nyávogáshoz vagy a csecsemősíráshoz hasonló – felhangok keverednek. Ha számítógépes hangkeveréssel eltávolították az „ételkérő” dorombolásból ezeket a felharmonikusokat, akkor a megítélők ugyanolyan szinten ítélték kellemetlennek és sürgetőnek, mint a „nem kunyeráló” dorombolást: mindkét érték jóval alacsonyabb lett, mint a felhangok kivonása előtt. A kutatócsoport arra következtet, hogy az ételért doromboló macska ezzel a speciális dorombolással ember barátja tudattalan gondozó ösztönét éleszti fel, akárcsak a síró csecsemő.