Ha megkérdezik tőlünk, hogy mit csináltunk egy bizonyos napon a múltban, nagy valószínűséggel fogalmunk sem lesz róla. Azonban ha azon a napon valami kivételes esemény történt, nem feltétlenül velünk, de a világban, mondjuk a szeptember 11-i terrorcselekmény a WTC ellen, akkor elég valószínű, hogy itt Európában, Budapesten is elég részletesen vissza tudunk majd emlékezni, hogy pontosan hol voltunk és mit csináltunk éppen, amikor a rádióban, a TV-ben, az interneten vagy az újságban először hallottunk a dologról. Tehát nem csupán magára a tragédiára és annak részleteire emlékezünk, hanem a saját körülményeinkre is.

Ezt a jelenséget nevezte el Brown és Kulik 1977-ben villanófény-emléknek, mert emlékezetünk úgy rögzíti és tárja elénk az ilyen eseményeket és azok teljes holdudvarát, mintha elménk fényképezőgépe vakuval világítaná meg. A kutatók szerint ezek az emlékek tehát idővel nem halványodnak és nincsenek kitéve a torzulásnak sem, teljesen megbízhatóak, mert az érzelmi felindultság miatt az agy más kódolási mechanzmusok alapján rögzítette, mint a normál emlékeket.

Neisser azonban kételkedett ebben. Szerinte az ilyen emlékek semmivel sem jobban megbízhatóak, mint az átlagos önéletrajzi emlékezet, és csak azért vélünk pontosabban emlékezni a körülményekre, mert sokat beszélünk róluk, így könnyebben hozzáférhetők még évtizedek távlatából is. Neissernek 1986-ban, amikor a Challenger felrobbant, módja nyílt bizonyítania is hipotézisét. A katasztrófa után közvetlenül több mint száz diákkal végzett felmérést arról, hogy milyen körülmények között értesültek a dologról, majd 32 hónap elteltével újra rákérdezett a részletekre. A válaszokban jelentős eltérés mutatkozott, ami alapján a kutató igazoltnak látta feltevését. Más tudósok azonban továbbra is úgy gondolják, hogy van különbség az önéletrajzi és villanófény-emlékek kódolásában és előhívásában egyaránt. Péládul, amíg az előbbiek általában fokozatosan rekonstruálódnak, addig az utóbbiak egycsapásra előttünk állnak.