A történet rólunk szól. Vagy bennünk él. Vagy mi élünk a történetekben, melyeknek magunk vagyunk a szerepl?i, alakítói, befogadói, továbbadói, kárvallottjai és haszonélvez?i. Fritz Breithaupt A narratív agy cím? könyvében érdekes alapállásból értelmezi a világot: az ember egész élete történetekb?l áll. Velünk született módon vonzódunk ahhoz, hogy a világ történéseit olyan egységekre osszuk, melyeknek van elejük, közepük és végük. Ezek az epizódok lehetnek aprók, mint például egy pletyka, amit valamelyik ismer?sünkr?l hallunk, vagy akár egészen nagyszabásúak, melyek meghatározzák az életünket.
Ez utóbbiak közé tartoznak azok a történetek, melyeket a saját életünkr?l, személyiségünkr?l alakítunk ki, és amelyekhez néha még akkor is ragaszkodunk, ha ez kárunkra válik. Breithaupt ezt úgy nevezi, hogy „az ember rossz filmben ragadt”. Például valaki ifjúkorában elhatározza, hogy Nobel-díjas tudós vagy filmsztár akar lenni, majd amikor az élete más irányt vesz és egyre távolabb sodorja megálmodott céljától, megkeseredett, csalódott ember válik bel?le. Nem tudja, vagy nem hajlandó újrafogalmazni az önmagára vonatkozó történetét úgy, hogy másképpen ugyan, de szintén boldog befejezéshez vezessen. Mert minden történet a lehet?ségek, fordulatok tárházát rejti, és befejezésként pozitív érzelmet ígér. Breithaupt szerint éppen ez a lényeg: a történet végén átélt kellemes érzelem az a jutalom, ami miatt annyira vonzódunk a narratívákhoz, vagyis ahhoz, hogy történetekként fogjuk fel a világot. Azért szeretünk többször is megnézni egy filmet vagy sorozatot, mert már el?re tudjuk, milyen értékes „érzelmi zsákmánnyal” távozunk majd, amikor végül elhagyjuk a történet világát.
A megnyugvást hozó végkifejlet akár társadalmi méret? válságok feldolgozására is alkalmas, állítja Breithaupt, és ezt a szeptember 11-i terrortámadás példájával illusztrálja. A tragédia után az eseményeket a média szabályos történetté kristályosította ki, mely a repül?k becsapódásának traumatikus sokkjával kezd?dik, az áldozatok szenvedésének bemutatásával folytatódik, majd megjelennek a segítséget megtestesít? h?sök, a t?zoltók és a ment?k, ezt a túlél?k gyógyulása, meger?södése követi, majd az eseménysor a közös megemlékezéssel zárul. Breithaupt szerint ez igazi terápiás folyamat, hiszen az egyén is akkor juthat túl az ?t ért traumán, amikor már úgy tudja elmesélni a történteket, hogy annak van eleje, közepe és vége. Ha a narratíva kerek egésszé válik, már ki lehet lépni bel?le a végén, el lehet távolodni t?le, és ezzel helyreállhat a múltat a jelent?l elválasztó, védelmet nyújtó határ.
Különös, hogy a könyv címében is, borítóján is szerepel az agy, ám a fejezetekben biológiáról, az agy m?ködésér?l alig esik szó. Valójában a kötetben a pszichológia, az irodalomtudomány és a filozófia határvidékén elhelyezked? narratológia kérdéseivel, válaszkísérleteivel, ötleteivel ismerkedhetünk meg. Breithaupt hatalmas tudású kutató, aki jó stílusban ír, de azért „kapaszkodni kell” a lélektani kísérletekt?l a Grimm-meséken át a közösségi médiáig vezet?, közben százfelé kanyargó intellektuális száguldás során. „A félreértések elkerülése végett: ez nem önsegít? könyv” – írja a szerz? a kötet elején, ám tanácsait mégis érdemes megszívlelni. Hiába a médiából felénk áradó történetdömping, mégis a narratív elszegényedés fenyeget, mert a narratív gondolkodás nemcsak a készen kapott történetek lefuttatását jelenti, hanem a bennük rejl? lehet?ségek továbbgondolását is, és az ehhez szükséges szellemi er?feszítést nem érdemes megtakarítani. Csak így tudjuk áttekinteni és kezelhet?vé tenni a világot, s?t talán még arra is esélyünk nyílhat, hogy a jöv?b?l megsejtsünk valamit.
(Fritz Breithaupt: A narratív agy, Typotex, Budapest, 2024, 224 o., 5500 Ft)
Mannhardt András
pszichológus, ismeretterjeszt? újságíró
