Többször nyilatkozta, hogy a büntetés önmagában nem eredményez tartós változást.

Igen, már a pályám kezdetén szembesültem vele, hogy önmagában a büntetést?l senki nem válik normakövet? állampolgárrá, ezért más módszerekkel kísérleteztem. Egy id? után felhívták a figyelmemet arra, hogy amit csinálok, annak van a nemzetközi gyakorlatban egy jól kidolgozott módszertana.  Így ismertem meg a resztoratív mozgalmat, és lehet?ségem nyílt az USA-ban egy év alatt a gyakorlatban is megszerezni azt a tudást, amit aztán itthon kamatoztattam.

Sokféleképpen beszélnek a resztorációról. Módszer, technika, eljárás. Minek nevezzük?

Én a szemléletnél maradnék, mert azon belül sokféle módszer, eljárás van. A legismertebbek az úgynevezett formális technikák, mint például a resztoratív konferenciamodell. Ilyenkor egy körben találkoznak az érintettek (sértett, elkövet? és az ?ket támogató közösségi tagok), hogy közösen megosszák egymással a történteket, megéléseiket, és megbeszéljék, mire van szükség ahhoz, hogy a sérelmet orvosolják, illetve a kapcsolatot helyreállítsák. Ez a konferenciamodell szigorú forgatókönyvre épül, ami egyszer? ugyan, de önkéntességen alapul, és sok esetben id?igényes a résztvev?k felkészítése. Ezen túl léteznek olyan technikák is, amelyek nemcsak egy problémás viselkedésre reflektálnak, hanem – és talán ezek még fontosabbak – arra szolgálnak, hogy megel?zzék a konfliktusokat. Ezek kevésbé formálisak, és céljuk a kapcsolatépítés és a közösségi élmény megélése.

Mit jelent, hogy kevéssé formális?

Az informális technikák a tudatos, er?szakmentes és szükségletalapú kommunikációtól egészen a körtechnikákig terjednek, melyek strukturáltan szolgálják a felel?sségvállalást, valamint a kapcsolat- és a közösségépítést. A technika és a szemlélet között tehát az a különbség, hogy a szemlélet alapelvekre épül, mint például az összes érintett bevonása, a valahova tartozás szükségletének a kielégítése, a biztonságos közeg megteremtése annak érdekében, hogy a kapcsolat nyílt és ?szinte legyen. A technika pedig annak a módja, hogy ezeket hogyan lehet elérni. 

Mi van azzal a normaszeg?vel, aki magányos, hova kapcsolódhat?

Mindenki számára fontos, hogy egy egészséges kapcsolati hálóval rendelkezzen. Akinek nincs, ott ennek kiépítésére van szükség. Itt különbséget látunk a gyerekek és a feln?ttek között. Egy feln?tt esetében a társadalmi támogatottságot „ki kell érdemelni”, a felel?sségvállalás irántuk másodlagos, ezt el?ítéletek, sztereotípiák akadályozhatják. Viszont egy gyerek esetében azt tudatosítjuk és hangsúlyozzuk, hogy nincs egyedül, segítséget, támogatást kap a változáshoz. A kitaszítottság, kizárás helyett olyan technikákat alkalmazunk, amelyek segítenek abban, hogy rájöjjön, hogy értékes, helye van a közösségben, képes normakövet? döntéseket hozni és jóvá teheti az okozott sérelmeket.

Vannak reménytelen esetek?

Vannak konfliktusok, amelyek csak akkor tudnak igazából megoldódni és fejl?dést eredményezni, hogyha az érintett felek megtalálják a közös hangot, érdeket, értéket, jöv?képet és az együttlétük nem kizárt. Egy iskolai közösségben ritkán jó az a megoldás, amikor a szül? egy másik intézménybe viszi el a gyerekét, hiszen lehet, hogy egy újabb alkalmazkodási folyamat ugyanazt fogja eredményezni, mint ami miatt eljött a régi iskolájából.

Ilyen esetben ismerkedésre, az értékrendbeli különbségek megértésére kerül sor játékos formában. Egy osztályban, ha bántalmazás történik, az iskola és a szül?k támogatásával elindul egy folyamat, aminek következtében a gyerekek megélik a biztonságot, elfogadást, és bátran vállalják a konfrontálódást. Ugyanis jobban megismerve egymást, fel tudják mérni kijelentéseik, viselkedésük következményeit.  Sokszor a legegyszer?bb az, ha egy osztályf?nöki órán rendszeres körbeszélgetések vannak, melyekben a gyerekek felismerik, hogy a biztonság nem mindenki számára jelenti ugyanazt, de mindenkinek szüksége van arra, hogy biztonságban és jól érezze magát az iskolában. Ilyenkor el?jönnek olyan személyes történetek, amelyekb?l kiderül, hogy tisztázás, beszélgetés és megértés helyett csupán feltételezések vannak. Így például, az, hogy undokul viselkedett vele a társa, aki el?z? nap még kedves volt, zavart kelt, és ha nincs tér és minta ahhoz, hogy a tapasztalataikat megbeszéljék, a kapcsolat sérül, a megértés és a nyitottság pedig csökken.

Azt próbáljuk megértetni a gyerekekkel, hogy mindenkinek megvan a maga története, és mindenkinek van lehet?sége, hogy ezt megossza. És a pedagógusnak az a nagy feladata, hogy úgy irányítsa ezeket a beszélget?köröket, hogy valamennyi résztvev?nek legyen lehet?sége kifejezni, megértetni, megláttatni önmagát. Így tanulják meg kifejezni az érzelmeiket, értelmezni a nonverbális jelzéseket, felismerni szükségleteiket. Három-négy alkalom után a gyerekek nagyon pontosan meg tudják fogalmazni, hogy mit gondolnak, éreznek, mire is van szükségük, mi segíti a fejl?désüket, vagy minek kellene történni, hogy jobban érezzék magukat egymással. Természetesen ez egy tudatosan felépített érzelmi és szociális kompetenciákat elsajátító folyamatot jelent, amely az adott korosztály sajátosságaihoz alkalmazkodik képi, verbális és mozgást is tartalmazó elemekkel. 

Mindezek azonban igénylik a pedagógus szakmai elkötelez?dése és felkészültsége mellett az érzelmi bevonódást is. Ez viszont folyamatos önismereti munkát kíván. Ha egy pedagógus sérelmet élt át az adott osztállyal, vagy nem tudatosultak benne a saját el?ítéletei, sztereotípiái, akkor bármennyire is szeretne például egy reggeli kört elindítani, öntudatlanul különbségeket fog tenni a gyerekek között. Ennek vannak olyan következményei, amiket kés?bb nehezen tud értelmezni.

Tudna erre konkrét példát mondani?

Egy nehéz vagy túlterhelt id?szakban el?fordul, hogy a könnyed reggeli megérkez? és ráhangolódó körben a tanár rámosolyog vagy helyesl?en bólogat az egyik gyerek megszólalására, a másik gyereken pedig átnéz, nem veszi észre vagy türelmetlen lesz, ha meg akar szólalni, és a mimikájával azt üzeni neki, hogy nem fontos, nem értékes. Tehát ez nagyfokú tudatosságot és önreflexiós képességet igényel, hogy tudja a pedagógus, mit szeretne elérni, miért és hogyan, illetve, hogy miféle viszonyban van az egyes gyerekekkel, mit gondol róluk, mit érez irántuk. 

Mi történik ellenkez? esetben?

Akkor óhatatlanul ? lesz az, aki a gyerekközösségben a megbélyegzés melegágyát hozza létre. Tegyük fel, hogy néhány gyereknek megköszöni a válaszát, másoknak nem. Ez önmagában akadálya annak, hogy valamennyien bevonódjanak. Ráadásul olyan problémák is adódnak, hogy egy gyerek például nehezen fejezi ki magát, számára kell a pedagógiai támogatás. Sajnos a fels?bb évfolyamokon erre kevés az id?. Az alsó tagozatban könnyebben lehet és kell teret adni a megismeréshez, támogatáshoz, a bels?- és a társakban lév? er?források felfedezéséhez. Ott könnyen szokássá lehet alakítani, hogy reggelenként a beszélget?körben meghallgatjuk egymást, egyfajta értékrenddé alakítva ezt a csoportban. Ezáltal a kevésbé extravertált gyerekek is rájönnek, hogy elfogadják ?ket akkor is, ha hallgatnak.

Ha egy pedagógus elvégzi a resztoratív képzést, kap utána valamiféle mentorálást?

A képzés utáni lelkesedés mellett szükség van az egyéni, de leginkább a csoportos támogatásra, esetmegbeszélésre, szupervízióra. Az is el?fordul, hogy jelen vagyok az osztályban és a tapasztalatokat megbeszéljük a resztoratív alapelvek mentén, így a visszajelzés er?síti a szemlélet tudatosítását és adaptálását az adott osztályhoz. Volt egy eset, amikor egy lelkes tanítón? kért meg, hogy üljek be az óráira. Egy ideig minden rendben volt, ám az egyik kislány egyszercsak elkezdett ny?gl?dni, leejtette a tollát, piszkálta a társát, zavarni kezdte a többieket. A tanítón? el?ször kedvesen kérlelte, hogy maradjon nyugton, majd percek elteltével megkérdezte t?le, hogy emlékszik-e mit kell csinálni, ha valaki nyugtalan. És akkor a kislány megmondta, hogy ilyenkor a babzsákra kiülünk, hogy megnyugodjunk, és végig tudjuk gondolni, mi az, amit másképp kellene csinálni, hogy ne zavarjuk a többieket. A babzsák történetesen egy sarokban volt, távolabb a többiekt?l. Viszont a kislány egy id? után ismét unatkozni kezdett, és elkezdte megint az osztályt szórakoztatni. Ekkor a tanítón? rászólt, hogy forduljon a fal felé. Közben csöngettek.  A folyosón megkérdeztem t?le, hogy mi történt, mire jött rá a babzsákon? Kissé értetlenül nézett rám, végül elmondta, hogy nagyon unalmas volt, de rájött, hogy a sarokban hullik a vakolat, vakolni kellene. 

Egy pedagógus nap mint nap megél ilyen kudarcokat. Mi lett volna a tanítón? helyes magatartása? Ráadásul neki is van egy története, összeveszett a férjével, beteg lett a gyereke, bármi.

Pontosan. És itt kezd?dik igazából a resztoratív munka: a pedagógus öngondoskodásával, az egyéni motivációjával, a kollégákkal való kapcsolattal. Ha nemcsak esetiek, hanem mindennapi reggeli rutinná válnak a beszélget?körök, láthatóvá válik, hogy aznap melyik gyereknek mennyi a figyelmi kapacitása, és akkor már meg lehet el?zni ezeket a helyzeteket külön feladatokkal, osztálytárs bevonásával és a gyermek megsegítésével. És ahelyett, hogy feltételezésekbe bocsátkozna a pedagógus, vagy gyorsan leállítana egy számára zavaró jelzést, inkább kérdez. Fontos megérteni, hogy mir?l szól az, amit érzékel, és kinek zavaró. Például mi történik, mire gondol, mit érez, amikor hintázik a gyerek a széken? Mi tudna segíteni, hogy jelen legyen? De ez ugye nagy kihívás, amikor ott van másik huszonöt gyerek, és egyáltalán nem biztos az sem, hogy problémás jelzésb?l csak egy van. Ezért kell a rendszeresség, és a sok, kapcsolatépítést célzó visszajelzés, aminek a miértjét a gyerekek és a szül?k is tudják, és egyetértenek vele. Ez egy hosszabb folyamat, de elvezet oda, hogy az osztályközösségben egyre kevesebb megoldatlan konfliktus és bénító feszültség legyen.

A szokások kiszámíthatóságot adnak, és annak a biztonságát, hogy ha a gyerek jelzi, hogy valami nincs rendben, akkor valaki, vagy a feln?tt vagy egy társa meghallja, érti és gondoskodni fog err?l. Ezt követ?en tud a többiekre is figyelni, bevonódni és vállalni a változtatással járó kihívást. Ezeket a lépéseket nem lehet átugrani, ha egy osztályközösségben akarunk konfliktust kezelni.

Ez a fajta elvárt viselkedés, a kölcsönös figyelem igénye mindenféle közösségre igaz, például a családra is. Ön egészen nehéz terepen is dolgozott, menekülttáborokban. Hogy lehet ezt a munkát ott végezni, ahol a konfliktusok mellett még nyelvi nehézségek is vannak? 

A közös nyelv hiánya helyett a közös élmény megélésére tettük a hangsúlyt. Például Belgiumban voltam egy menekülttáborban ramadán idején, és elég sok feszültség volt a táboron belül, valamint a település lakosai és a menekültek között. Ezeknek a félelmeknek a feloldásához el?ször a táboron belül kezdtünk el dolgozni. Kezdetben az étkezés körül alakítottunk ki rituálékat. Például az ebédl?ben mindenki a saját maga készítette ételt kínálgatta a többieknek, közben szólt a zene, bemutatták egymásnak a hagyományaikat, és szépen lassan kialakult egy szokás, mely az egymás megértését segítette. Akadt, aki beszélt angolul, szükség esetén tolmács is segített. Érdemben a stratégia ugyanaz volt, mint amit a börtönben egy projekt kapcsán tettünk, hogy a küls? és a bels? környezettel egyszerre dolgoztunk. A menekülttáborban is fontos volt megadni a lehet?séget arra, hogy az ott lév?k megosszák a történeteiket, félelmeiket, aggodalmaikat, vágyaikat. És egyszercsak meghallották, meg tudták hallani egymás szavát. 

Amerikában mi volt más ahhoz képest, amit itthon el?tte tapasztalt?

Amerikában egy évig voltam az International Institute for Restorative Practices egyik gyakorlati központjában, ahol a b?nelkövet? fiatalokat a különböz? területek képvisel?inek, szakembereknek, családtagoknak, önkénteseknek az együttm?ködésére építve holisztikusan kezelték. A cél a fiatal fejlesztése, oktatása, felel?sségvállalásának támogatása volt. A teammunkában m?ködtek resztoratív szemlélettel. Ez akkoriban számomra még ismeretlen volt, különösen a kommunikációban megjelen? nagyfokú tudatosság, a közösséghez tartozás élményének biztosítása, valamint az érintettek – legyenek gyerekek vagy feln?ttek – bevonása a döntéshozatali folyamatokba. Az általam megismert programba olyan fiatalok vettek részt, akik komoly magatartási problémákkal küszködtek. A napi programoknak és párhuzamosan a családdal, iskolával történ? kapcsolatnak köszönhet?en három-négy hónap elteltével javult a helyzet. Ez a program hazai környezetben is hasonlóan eredményes lett, aminek elemei, mint például a resztoratív kérdések, a proaktív és reaktív körmodellek beépültek több hazai iskola gyakorlatába.

A diákjaink képesek voltak felismerni tetteik következményeit, belátni saját szerepüket, és a rossz döntéseket olyan cselekedetekkel felváltani, amelyeknek pozitív hatásai lettek mind saját magukra, mind a környezetükre nézve. Megtapasztalták, hogy nem a személyük a probléma, hanem a tettük, amin viszont képesek változtatni. 

Van különbség módszerekben a gyerek elkövet?kkel és a feln?tt b?nöz?kkel való foglalkozás között?

Látja, Ön is úgy fogalmazott, hogy „b?nöz?”. A b?nöz? kifejezés az egész személyiséget pecsételi meg, míg, ha b?ncselekmény-elkövet?t mondunk, az inkább a tettet. Nagy a különbség. Az el?bbi nem ad módot a jóvátételre.

A feln?tteknél a motivációt kell megtalálni, hogy miért érdemes változtatni. Ha valakit mindenki leír, akkor az az illet? beletör?dik a sorsába. Sokat segít a hit és egy jó kapcsolat. Ezek olyan motiváló er?t adhatnak, amelyek segítségével leküzdhet?ek a nehézségek.

A feln?ttek esetében meg lehetett találni azokat a pontokat, amikor értelmet kapott az életük, és nem tekintettek úgy a sorsukra, mint egy istencsapásra. Ehhez be kellett vonni olyan személyeket a folyamatba, akikkel már megélték azt a pozitív élményt, hogy ?k is értékes emberek.

És ha ilyet nem találnak?

Akkor elkezd?dik a kapcsolat- és a közösségépítés, majd az érzékenyítés, hogy képes legyen önmagáról és másokról gondoskodni. Különböz? projektek kapcsán volt lehet?ség börtönkörnyezetben is kipróbálni a resztoratív szemlélet? foglalkozásokat, kezdve az énkép helyreállításával, a családi kapcsolatok er?sítésével, az okozott sérelmek orvoslásával és a közösség visszafogadó képességének a megtapasztalásával. Az áldozatok, túlél?k szükségleteinek megértése, a történetek hatásainak felismerése – sok esetben csoportos érzékenyít? munkán keresztül – felkeltette a jóvátétel iránti vágyat, még ha csak szimbolikus formában is vagy m?vészeti alkotásokon keresztül, ahol megjelenik az együttérz?, értékes ember. 

Az egyik kedves esetemnek egy kiskamasz gyerek a f?szerepl?je, és arról szól, hogyan lehet a hátrányból er?t meríteni. Jóska egy rettenetes hátter?, bántalmazó közegben élt. Kifejl?dött az a képessége, hogy a jelekb?l nagyon korán érzékelte a veszélyt. És ezt a képességét az osztályban kamatoztatta. Ha érzékelte, hogy agresszió lesz valamib?l, jelzett. Társai ezt a kisfiút kinevezték ?rangyalnak. Ha Jóska kört rajzolt a leveg?be, az azt jelentette, álljunk meg egy pillanatra, és vegyük szemügyre, mi történt. Értékként élhette meg, hogy igaz, hogy nagyon sokat szenved, de emiatt egy szuperképességgel rendelkezik. Ez már átformálta az önmagáról, a saját életér?l alkotott véleményét is. 

Most sajnos elég aktuális a javító-nevel?intézetekben lév? gyerekek sorsa. Ha lehet?sége lenne, hogyan alakítaná át a gyermekvédelmet?

Nagyon komplex beavatkozás kellene, ezt nehéz röviden összefoglalni. Az biztos, hogy szakmaközi egyeztetéssel, különböz? területek képvisel?ivel, valamint a terepen dolgozó és a gyermekek érdekeit képvisel?kkel együtt kellene a koncepciót kidolgozni és megvalósítani. Fontos lenne továbbá azoknak az er?forrásoknak a bevonása – rokonok, ismer?sök, barátok, egyházak, civil szervezetek –, akik kapcsolódásuk, érdekeltségük és hitük révén képesek a megtartó és kontrolláló funkciót és a felel?sséget elvállalni a fiatal nevelésében. Érdemes lenne figyelembe venni a régi afrikai mondást, mely szerint „Egy egész falu kell egy gyermek felneveléséhez”. 

Tehát a javítóintézetekben a nevelést helyezném el?térbe a büntetésfókuszú szemlélet helyett, továbbá azzal a környezettel való együttm?ködésre helyezném a hangsúlyt, ahová a gyerek majd visszamegy. A szokások kialakítása, a személyre szabott figyelem mellett a szociális munkások és a helyi segít?k közrem?ködése járulhat hozzá leginkább a folyamat sikeréhez. ?k azok, akik a mindennapi jelenlétükkel, bizalmi kapcsolatukkal és gyakorlati tudásukkal hidat képeznek a családok és az intézményrendszer között. Nem csupán információt adnak át, hanem mintát, kapaszkodót és folyamatos visszajelzést is biztosítanak, ami nélkül a legjobb program is könnyen elhal. Az ? együttm?ködésük teremti meg azt a támogató közeget, amelyben az új szokások nem kampányszer? próbálkozások maradnak, hanem a hétköznapok természetes részévé válhatnak.