Nagyon nehéz döntéshelyzetbe keveredtem, amit úgy érzem, hogy nem tudok megoldani. 24 éves vagyok és kb. 2 hónapja vetettem véget az 5 éve tartó párkapcsolatomnak. 22 év korkülönbség volt köztünk, ami mindig szerepelt a gondolataim között, de egészen idáig nem okozott különösebb problémát. ? külföldön él, és az utóbbi 3 évet én is ott töltöttem, összeköltöztünk. Természetesen voltak problémák, konfliktusok köztünk, amik akkor nagyon zavartak, most visszagondolva már
nem érzem ?ket annyira éget? problémáknak, amiken ne lehetne változtatni. Ahhoz, hogy így döntöttem vele kapcsolatban, hozzájárult, hogy az utóbbi id?ben rendszeres téma volt köztünk a gyerekvállalás. Nincs még gyereke, de már nagyon szeretne, és lehet?leg minél hamarabb, hiszen a korából adódóan sokáig már nem várhat. Én viszont még nem érzem magam késznek a gyerekvállalásra az id? legnagyobb részében... néha rám tör az érzés, hogy jó lenne vele családot alapítani, és a képzeletemben nagyon is tetszet?s a gondolat (attól a gondolattól, hogy esetleg mástól legyen gyereke, kiver a víz), viszont mégsem érzem úgy, hogy ezt a valóságba is lenne er?m átültetni. (Azóta ezt megbeszéltük, és azt mondta, hajlandó lenne rám várni, amennyit csak szeretnék, ha visszamegyek). A gyerekvállalásból ered? konfliktusok miatt kialakult bennem egyfajta szorongás és a korkülönbségt?l is egyre jobban kezdtem megijedni. Mi lenne velünk 20 év múlva? Amikor én 44 leszek, ? pedig 66... vagy esetleg még kés?bb... amikor én még javában élvezném az életet, de t?le 70 évesen már nem várhatom el, hogy azzal az energiával létezzen mellettem, ami engem 50 évesen kielégítene. Félek attól, hogy egyedül maradok, vagy ha ? itt lenne mellettem, akkor is egyedül érezném magam, mert a korkülönbségb?l adódóan egészen más életet fogunk élni, amiben már nem feltétlenül tudunk majd partnerek lenni egymásnak. Ha valóban ezt érezném, akkor már nem tudnék tenni ellene, mert annyi id?sen nem hagyhatnám magára, nem is tudnék ilyet tenni. Félek attól, hogy benne ragadok egy olyan életben, amin már kés?bb nem tudok változtatni, és már nem leszek benne boldog. Ugyanakkor nagyon szeretem is ?t... határozott, talpraesett, tapasztalt, bármilyen helyzetben rögtön feltalálja magát, és ezeket a tulajdonságokat egyszer?en nem tudom összepárosítani velem egykorú fiúkkal. Nem tudom elképzelni magam huszonévesekkel, akik korban hozzám illenének, mert az én szememben az a férfi, aki olyan, mint ?, és erre nem találtam még egyetlen példát sem a fiatalabb korosztályból. Ennek ellenére, az utolsó 1-2 hónapban találkoztam valakivel (aki viszont fiatalabb még nálam is), és újra megcsapott (5 év után el?ször) az újdonság varázsa és a szenvedélyes vonzalom szele...
Amikor azt a döntésemet meghoztam, hogy hazaköltözöm, igyekeztem ezt a fiút elkülöníteni a döntési folyamattól, mert még véletlenül sem akartam, hogy befolyásoljon, de egy kicsit úgy érzem, hogy ez nem sikerült. Volt egy futó kalandom vele, de semmi komoly nem lett bel?le (lehet, hogy lehetett volna, de a korából adódó kiszámíthatatlansága stb. elvette a kedvem). A barátommal 5 év után a szenvedély egy kicsit alábbhagyott, és inkább a biztonságot, köt?dést, mély szeretetet jelentette. A fiú pedig az újdonságot, izgalmat, szenvedélyt, ami egy kicsit megbolondított. Sokszor gondolkozom, hogy ha nem találkoztam volna ezzel a fiúval, akkor lehet hogy el sem jöttem volna az egyébként jól m?köd? kapcsolatomból, de
találkoztam vele és eljöttem - tulajdonképpen a semmiért. Felmerült bennem a kérdés, hogy hosszú távú párkapcsolatokban, mindnél a kezdeti izgalom és szenvedély átalakul majd id?vel biztonságos és megszokott köt?déssé, ami nem baj... de mindig megbolondítja a feleket az ilyen izgalmas kalandok lehet?sége? Ha ez így van, akkor hogyan lehetséges életen át tartó h?séges kapcsolatban élni, anélkül, hogy ne azt érezze az ember, hogy valami izgalmas és életteltelir?l lemarad?
A barátommal beszéltem azóta néhányszor és ? még visszavárt, de most már azt mondja, hogy ? elengedte, túl sokat hezitáltam, és most már nem akarja velem folytatni. A remény még él bennem, hogyha nagyon gyorsan meggondolom magam, akkor talán újra tudnám vele kezdeni, de ?szintén szólva tényleg nem tudom eldönteni, mit akarok. Szeretem ?t, és hiányzik nekem, de meg vagyok rémülve a korkülönbségt?l... vagyis attól, hogy mi lenne velünk sokkal kés?bb.
Jelenleg nagyon magányosnak érzem magam és nem vagyok jól... nem tudom, mit kellene tennem, megpróbáljam folytatni vele és fogadjam el a korkülönbséget (hiszen nem tudhatjuk, mi történik 20 év múlva, az is lehet, hogy meg sem érem), vagy próbáljak meg új életet kezdeni... rengeteget dilemmázok ezen, de egyszer?en nem tudok egyr?l a kett?re jutni. Némi tanácsért és segítségért igazán hálás lennék... köszönöm szépen el?re is!
