Bonyolult kérdéssel fordulok Önhöz, és már régóta tervezem, hogy felkeresek személyesen egy pszichológust, amint újra Magyarországon élek majd (hónapokon belül), Önt csak annyira szeretném ezzel zavarni, hogy megtudjam, mekkora a probléma.
24 éves vagyok, és amióta csak az eszemet tudom, "fantáziálok". Ez nyilván most teljesen átlagosan hangzik, hiszen gyanítom, mindannyian álmodozunk és képzelgünk olykor, azonban nálam ez egy kicsit más jelleg?. Körülbelül 9-10 éves koromban jöttem rá (gyerekként, tinédzserként nagyon rajongó attit?d volt rám jellemz? sztárokkal, sportolókkal szemben), hogy simán ki tudok lépni az általam nem szeretett otthoni, családi burokból egy másik világba, ezért kialakítottam egy saját, mesterséges családot az elmémben az általam leginkább kedvelt, szeretett sztárok közül... naponta "bemenekültem" ide, és ez valahogy egyszer?en a részemmé vált. Olyannyira, hogy még most, 24 évesen is a mindennapjaim részét képezi. Ha van egy kis szabadid?m, lazítok, egyedül vagyok, szinte kivétel nélkül elmegyek az én kis saját magam által kreált világába, ahol az általam kedvelt (azóta már cserél?dött) színészekb?l, sportolókból vár egy család (az egyikük én vagyok ráadásul...), és különböz? élethelyzeteket szimulálva, el?adva, egy nagy és végtelenül boldog, kiegyensúlyozott családban élek. Ez engem elképeszt?en megnyugtat, de ugyanakkor stresszel is, folyamatosan b?nösnek érzem magam, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ez teljesen abnormális, azonban ha fel kellene adnom, úgy érezném, az
identitásom, az énem egy részét kellene elhagynom, annyira az életem részévé vált ez az egész az évek alatt.
Ahogy mondtam, teljesen tisztában vagyok vele, hogy ez nem normális, ez nem okés, és nyilván az okát is sejtem, hogy miért alakult ez így, de miközben furdal a lelkiismeret, hogy nem szabadna ezt csinálnom, egyúttal annyira jó érzés is, miközben folyamatban van, ez engem megnyugtat. Viszont az is világos, hogy ez káros a valós életemre, néha úgy érzem, inkább az agyamban élem szívesebben, mint a valóságban azt, ami van. És alapvet?en szeretném, ha ez nem lenne így, viszont önmagamban, egyedül nem tudok ezzel felhagyni, nem tudom leállítani, szeretném, ha valaki segítene benne.
A kérdésem az lenne, mennyire súlyos a probléma, van-e ennek valamiféle pszichológiai elnevezése, és lehet-e rajta segíteni (mert nem akarom, hogy ez így maradjon, gyerekként még akár okés is lehet, de feln?ttként ez már gond).
Ha szeretné, hogy kicsit részletesebben körülírjam a dolgot, szívesen megteszem.
Válaszát el?re is köszönöm,
G
