35 éves vagyok. Olyan problémával küzdök, hogy anyukám, úgy érzem, gyerekként kezel. Szórakozóhelyre nem mehetek, vagy max. csak barátn?vel (fiatalabbak 6 évvel minimum, de párkapcsolatban, és csak egyikük van helyben), szórakozni (színház, helyi programok, fesztiválok, el?adások stb.) is csak barátn?vel vagy vele. Nyaralás is csak családdal lehetséges. Terveimet, céljaimat lehetetlennek mondja vagy nem, vagy nem szívesen engedi, mert valami bajom lehet, gyenge vagyok hozzá. Ez is sokszor veszekedések forrása, ha elmondom. Néha az akaratát rám kényszeríti (közös tévézés pl.). A pénz miatt még egy ideig otthon kell élnem. Rossz belegondolni, hogy ezért mennyi mindent ki kellett és ki kell hagynom még egy jó ideig.? képtelennek, önállótlannak tart ahhoz is, hogy egyedül éljek. Ha segíteni kell, segítek, de néha egyedül akarok lenni, azt csinálni, amit akarok, és egyedül elmenni vagy ha akarom, barátn?vel vagy mással bárhova. Nem akarom, hogy beleszóljon az életembe. Kínosak ezek a helyzetek ennyi id?sen. Mit csináljak, hogy megváltozzon?
Kedves Olvasó!
A leírt élethelyzete alapján az utolsó kérdés, amire a legkönnyebben tudok válaszolni: “Mit csináljon, hogy megváltozzon?”: nem tudja megvárni, s?t, nem várhatja el, hogy edesanyja változzon meg. Önnek kell megváltoznia. Természetesen ez kihat utána az édesanyjára, az ? viselkedésére és az Önök kapcsolatára is. Ám az els? és legfontosabb lépés, hogy Ön változtat.
A leírtak alapján tényleg olyan, mintha gyerekszerepben tartaná Önt az édesanyja. Ezt a helyzetet nehezíti az együttélés. Az egyén és a család életében is vannak fordulópontok, krízisek, amelyek megoldása nagyon fontos a személyiségfejl?désben és a családi m?ködésben is. Az egyik ilyen fordulópont során a gyerek-feln?tt kapcsolatból feln?tt-feln?tt kapcsolat válik. Általában ez a serdül?kor végére, vagy legalább a fiatal feln?ttkor elejčre alakul ki. Könnyíti a helyzetet, hogy ebben az id?szakban sokan el tudnak költözni, ha máshova nem, kollégiumba. Îgy a fizikai távolság érzelmi eltávolodást és önállósodási eredményez.
Önöknél úgy t?nik, hogy ez megakadt. Valószín?leg mindkett?jüknek nehezebb elindulni ezen az önállóságon (a szül?k is ilyenkor új szerepbe kerülnek, immáron a kirepült gyerekkel).
Azt mindenképpen érdemes tudni, vagy érdemes rá emlékezni, hogy a serdül?kor nem egy nyugis id?szak. Konfrontálódással, konfliktusokkal teli. Így tud kiállni önmaga mellett a fiatal, és így tud elszakadni a családtól a saját életét építve. Szóval ha a serdül?kor krízisét kell most újra-átdolgoznia, akkor várhatóan hasonló nehézségekbe fog ütközni. Biztosan megoldható és leküzdhet? együttélve is, de nehezebb, mert folyamatosabb a konfliktus és jobban ki kell tartania a saját elképzelése és saját döntése mellett. Ehhez javasolnék valakit/valakiket, akik bátorítják a nehéz id?kben, vagy akár kudarcokban is.
Említette, hogy édesanyja nem tartja megvalósíthatónak az ötleteit. Kérdem én: megpróbálta már? Mert addig sajnos senki sem fogja tudni erre a választ. Még az édesanyja sem. Persze lehet, hogy tényleg kudarcot él meg, mert az a terv épp nem jött be, de a kudarc nem azt jelenti, hogy alkalmatlan lenne saját döntésekre, jó döntésekre. Ezekhez kellenek a rossz döntések is, akár akarjuk, akár nem.
Ami még felt?nt: többször is úgy fogalmazott, hogy nem engedi az édesanyja, hogy valamit megtegyen. Mintha Ön is benne tartaná magát ebben helyzetben. Hiszen miért kell engedélyt kérni? Persze véleményt, javaslatot érdemes meghallgatni, és akár elfogadni. De a döntést feln?ttként már önmagának kell meghozni. Akár annak ellenére, hogy nem javasolja ezt az édesanyja. Persze ez akár azzal a következménnyel is járhat, hogy a döntés, akár rossz döntés következményeit, felel?sségét fel kell vállalni. Vajon ezt meg tudja-e tenni? Mert ez az igazi feln?tt szerep: a saját döntéshez mérlegel, másokat is akár meghallgat, dönt, majd vállalja a következményeit. Akár a konfliktust.
Sok er?t és kitartást hozzá!
Üdvözlettel
Standovár Sára
