Aggódó apuka

Kedves Szakért?!

Van egy egyéves kislányom, akivel nagyon közeli a kapcsolatom. Munka
el?tt-után, tehát normál esti és hétvégi id?szakokban tehát, nagyon
sokat játszunk, birkózunk, énekelünk, beszélgetünk egymással, ilyenkor
az anyukája is egy kicsit pihenni tud. Nem nézünk tévét, nem is
feltétlenül játékokkal játszunk, inkább egymással, illetve
furulyázunk, gitározunk, táncolunk, kerget?zünk, bolondozunk, könyvet
lapozgatunk – illetve igyekszünk lehet?séget hagyni neki arra, hogy
egyedül is elfoglalhassa magát babrálással, pakolászással, könyvek
nézegetésével.

Azt vettem észre az elmúlt fél évben, hogy mikor a feleségemmel a
kislányunk elutazik vidékre, a nagypapáékhoz, és két-három napig nem
találkozunk, utána szinte nem ismer meg, és sír, amikor a közelébe
megyek – holott el?tte még bújt hozzám. Nem engedi, hogy megfogjam,
tolja el magát, majd napokig nem tudok vele olyan kapcsolatba kerülni, mint
ahogy az a hétköznapokon addig megvolt. Mikor elutaznak, a nagypapáék
jönnek érte. Ilyenkor elbúcsúzunk egymástól a következ? két-három
napra, amíg utánuk megyünk, és általában eltelik még két-három nap,
míg haza indulunk. Amíg ott vannak, a nagypapa folyamatosan foglalkozik
vele, többnyire a karjaiban hordozza, akkor is, ha a kislány már
kéredzkedne le a földre. (Sajnos szólni nem lehet emiatt, mert a nagypapa
nagyon komolyan megsért?dik, és ezt szeretné család elkerülni.) A
búcsúzás nálunk nem tabu, reggel, este (lefekvés el?tt), elutazás
el?tt is mindig elbúcsúzunk, és mondjuk a kislánynak, hogy mikor
találkozunk újra (még ha nem is érti a szavainkat).

De a lényeg nem a hordozás; ezt a pár nap papázást fontosnak tartjuk,
hogy szeretetteli kapcsolat alakuljon ki a távol él? nagyszül?kkel is. A
kérdésem az, hogy ezt a napokig tartó elidegenedést mi váltja ki vajon,
és hogyan lehet ezt helyesen kezelni. Legutóbb már jó pár napja itthon
voltunk, egy hét is eltelt, mire újra a közelébe kerülhettem
kislányomnak. Ez nagyon nehezen érintett engem.

A válaszát köszönöm szépen, el?re is.

Kedves Apuka!

Át tudom érezni az elkeseredését. De azt is érzem, hogy alapjában véve az apósára dühös, akinek valamiért nem szabad megmondani, hogy Önök szerint mi lenne jó a kislányuknak. Miért is? És úgy gondolom, hogy ez a fajta ellentét – ami, ha a mélyére nézünk, a kislánya kegyeiért való rivalizálás – nehezíti meg láthatatlanul is az Önök újraközeledését a hazaérkezés után.

Mert az természetes, hogy egy kisgyermek tartózkodó egy kicsit azzal a szül?jével, aki távol van. Ám azt is el tudom képzelni, hogy az Ön gyermeke nagyon érzékeny, és megérzi Önön azt a félelemmel vegyített dühöt, ami most már egyre gyakrabban a vidéki látogatások után érezhet? Önön. El tudom képzelni, hogy már el?re tart attól, hogy mi lesz, amikor ?k megérkeznek vidékr?l. Vajon most elfogad-e?  És ez a fajta feszültség „átmegy”, valahogyan rejtélyes módon érzik a gyerekek. Lehet, hogy ? egy frusztrált apukához nem tud közeledni. Abból, amit ír, az derül ki számomra, hogy apaként nagyon jó a kapcsolata a kislányával. Bízzon ebben!

Próbáljanak beszélgetni a feleségével arról, hogy hogyan lehetne finoman közölni a nagyapával, hogy mit tartanának helyesnek. És ne tartson attól, hogy „elpártol” Önt?l a kislánya. Minél nagyobb lesz, annál meghatározóbbak lesznek azok az emlékek, amelyek az Önnel töltött id?szakról szólnak. Hiszen egyre jobban emlékezni fog a családi történésekre. Most még az aktuálisan megélt érzelmek a dönt?ek. Engedje el a feszültségeit, az elvárásait, és meggy?z?désem, hogy megoldódik a helyzet.

Üdvözlettel: Majoros Andrea