22 éves n? vagyok. Évekig nem értettem, mi a gond velem, azt hittem, valamilyen szinten minden emberre igaz az, hogy mindig az kell neki, ami nincs. Azonban nálam ez az évek alatt drasztikus méreteket öltött. Csak olyanba tudok szerelembe esni, akit nem kaphatok meg, vagy aki rosszul bánik velem. Nem akarok tovább így élni.
Amennyire csak vissza tudok emlékezni, az összes férfival való kapcsolatomat ez jellemezte, egészen a kezdetekig. Kamaszkoromban voltak rövidebb kapcsolataim, de ahogy megkaptam valakit, már nem is érdekelt, ezért mindig szakítottam. Kés?bb jöttek a komolyabb kapcsolatok. Az els? alkalommal évekig együtt jártam az illet?vel, ?belé eleinte szerelmes voltam. Senki sem értette, miért vagyok vele, mert lelkileg rengeteget bántalmazott engem, amit?l én szenvedtem. Utána pár évvel lett egy másik barátom, ?t szerettem valamelyest, de kikészített a pipogyasága és az összeférhetetlenségünk, ezért szakítottam vele egy év együttjárás után. Ezután egy olyan emberbe szerettem bele, aki évekig csak szórakozott velem, de végül semmi nem lett a dologból. Mai napig nem hevertem még ki.
Nemrég letisztáztam magamban, hogy ezentúl csak olyannal vagyok hajlandó foglalkozni, aki amellett, hogy megfelel a szempontjaimnak, jól bánik velem. Hosszas egyedüllét után elkezdtem együtt járni valakivel, akiben az összes létez? tulajdonság, amit valaha is kerestem férfiban, megtalálható. Mindezek mellett nagyon kedves, udvarias, a tenyerén hordoz jóformán, ám ezekkel csak undort vált ki bel?lem, akárhogy er?lködök, hogy megszeressem. Ezen a ponton megjegyzem, hogy eszem ágában sincs elhagyni ?t, inkább azon szeretnék dolgozni, hogy levetk?zzem az érzelmi mazochizmusomat. Odáig már eljutottam, hogy a gyermekkoromban gyökeredzik minden. A szüleim sosem voltak házasok, apámnak volt egy másik családja is mellettünk, nem is lakott velünk, de sok id?t töltött velem és nagyon
szeretett. Mai napig jó viszonyban vagyunk, bár elég ritkán látom. Azonban én sosem szerettem ?t, világosan emlékszem erre. Valószín?leg a gyermeki pszichém így próbált megvédeni a csalódottságtól, de feln?ttkorban mit lehet ezzel kezdeni? Sajnos az, hogy felismertem a helyzetet és azt, hogy mib?l ered, semmit sem segít. Már próbáltam magamnak bebeszélni azt is, hogy valójában nagyon szeretem, csak akkor hiányozna, de ez sajnos nem m?ködött.
Egyébként másokat tudok szeretni. Az édesanyámat, a barátaimat, magamat kifejezetten szeretem, csak a férfiaknál nem megy ez. Ahogy megkapok valakit, már nem tudok semmit sem érezni iránta, képtelen vagyok vágyakozni utána és szerelmesnek lenni. Mérhetetlenül el vagyok keseredve, mert úgy érzem, örök boldogtalanságra vagyok ítélve. Mit tehetnék?
