Hosszú történet lenne, de lerövidítem, amennyire lehetséges. 2 hónapja „vagyunk együtt” a „Párommal”, az első napokban szerelmet vallott, Kicsimnek szólít, stb, stb. Régebben sérült egy
kapcsolatban, elég komolyan, azóta keménynek mutatja magát, azonban most 5 hetet Nála töltöttem – féltett, mert zaklatnak, és nem akarta, hogy itthon legyek -, ez az öt hét úgy telt,hogy minden este sietett hozzám haza, ölelések, elalváskor nem volt olyan pillanat, hogy ne ért volna össze mindenünk, tetőtől talpig, s ha távolodni próbáltam, mert épp melegem
volt, visszahúzott magához. Azonban ki lett jelentve, hogy párkapcsolati szinten ez nem működne, mert annyira belém szeretett, hogy a józan ész már nincsen meg. Itt jön a képbe a múltbéli sztori, amikor is nagyon csúnyán kihasználta (családi ház építtetése, plusz több millió forint legombolása) egy nő. A fék után én is azt mondtam, akkor ne legyünk együtt, majd elhangzott a számból, hogy nem vagyok szerelmes belé. Annyira bedühödött, hogy válaszként azt írta, akkor örökre kitörli még csak az emlékeket is a fejéből, másnap este pedig ezt az üzenetet kaptam: „Nem bírom nélküled, Kicsim”. Letelt az öt hét, hazahozott, előtte pedig egy olyan kérdést tett fel,hogy: „Nem lesz szükséged azokra a dolgokra, amiket itt hagysz?” (mármint Nála). Kaptam kulcsot, bármikor mehetek, a mostani elváláskor nem volt szó arról, hogy menjek-e vissza, miután Ő hazajön anyukájától a hétvégi sütögetés után.
Mit tegyek? Hagyjam, hogy Ő mondja majd megint, hogy menjek, mert hiányzom és „nem olyan a lakás, amióta elmentem”?  Ez most vajon az Ő fejében a félelmen túlmutatva egy párkapcsolat? Tegnap csak azért hazajött, mert tudta, hogy nincs kocsim és nem szerette volna, ha elmegyek boltba, viszont tudta, hogy gyümölcsöt szerettem volna enni és vett nekem. Aztán ment vissza dolgozni.
Hogyan kezeljem ezt a helyzetet? Érzem a ragaszkodását, azt, hogy mennyire szeret, és nem akar nélkülem lenni, mégsincs kimondva, hogy egy pár lennénk. A cuccaim egy része Nála van. Nem tudok eligazodni. Érzem, mit szeretne, de azt is, hogy fél. Mit tegyek, hogy könnyebb legyen számára a döntés, ha egyáltalán bármiről is döntenie kell?

Kedves Kérdező!

Nagyon szép és nemes dolog, hogy megpróbálunk segíteni valakin, akit szeretünk, mert tudjuk, hogy traumákat szenvedett el, azonban azt kell szem előtt tartani, hogy társként nem az a dolgunk, hogy helyrehozzuk, meggyógyítsuk a korábbi sérüléseket. Főként nem úgy, hogy alárendeljük magunkat a másiknak, s a döntéseinket (érzéseinket) az ő kénye-kedve szerint formáljuk.

Leveléből úgy tűnik, hogy a párja már hozzászokott ahhoz, hogy Ön az „alárendelt gyógyító” szerepét tölti be, s ahhoz, hogy az alárendeltségi viszonyt fenn tudja tartani, igyekszik korlátozni Önt – akár tudatosan, akár tudattalanul. A fenyegetés, zsarolás („Nem lesz szükséged azokra a dolgokra, amiket itt hagysz?”, „örökre kitörli az emlékét”) is pontosan ezt szolgálja.

Megjegyzem, nem véletlenül nincs kimondva a „kapcsolati státusz”: ez így valóban nem nevezhető párkapcsolatnak.

Ön pedig kiválóan azonosult a szereppel.

Olvassa el újra a levelét! Feltűnt Önnek, hogy folyamatosan nagy betűkkel ír róla? Szinte minden mondat kizárólag az ő igényeiről szól. S hol vannak az Ön igényei, érzései, gondolatai?

Idézem az utolsó kérdést: „Mit tegyek, hogy könnyebb legyen számára a döntés, ha egyáltalán bármiről is döntenie kell?”.

Ha dönteni kell, az az ő döntése lesz. Egyedül az övé. Miért akarja tőle elvenni a döntés lehetőségét? Miért akarja az ő terheit cipelni?

Azt kérdi, mit tegyen. Úgy is megfogalmazhatjuk a kérdést, hagyja, hogy ő irányítson, vagy szeretne a saját érzései szerint dönteni?

Ön helyett sem dönthet más – gondolom, ezt Ön sem szeretné.

Üdvözlettel:
Herceg Attila