Az anya halála után...

Unokám 3,5 éves korában autóbalesetben elvesztette édesanyját és testvérét. Az illetékes gyámügyi hivatal támogatásával az életben maradó apa eladta a gyermek otthonát (helyette
a gyermek nevére vásárolt ingatlanon az apa vállalkozást folytathat), és a megszokott környezetb?l kiemelve a gyermeket másik településre költözött a nagyszül?khöz, akiket a kislány gyakorlatilag addig csak futólag ismert. A gyermek környezetében minden fényképet eltüntettek. Ma már 5 és fél éves, de még nem vitte ki az apa az anyja és a testvére sírjához. Érzésem szerint mindent elkövetnek, hogy elfelejtse az anyját, hogy könnyebben elfogadhassa a kislány az apa régóta meglév? kapcsolatát. Szerintem a gyermeknek joga van az anyja és a testvére emlékét ápolni, ellátogatni a sírjukhoz. Önöknek mi err?l a véleménye?

Kedves Nagyszül?!

El?ször is fogadja ?szinte részvétemet: ha jól értem, az Ön lánya és unokája hunyt el hirtelen, felfoghatatlanul, és csak fájdalmasan rövid két évvel ezel?tt… ez a tragédia szétszakított egy családot, és a tervezetthez képest gyökeresen átalakította mindannyiuk életét. Abban, hogy miben hisznek, miben bíznak, hogyan gondolkodnak evilágról, túlvilágról… hol, és hogyan élnek ezután, kivel osztják meg a mindennapok örömeit, terheit. Van, aki ebben képes tev?legesen részt venni (a feln?ttek), és van, akinek még nehezebb, mert kiszolgáltatottan éli végig (a gyermek).

A sorain átüt a mérhetetlen fájdalom – és rengeteg indulat, értetlenség a veje cselekedeteivel, döntéseivel kapcsolatban. Lehet, hogy innen, egy semlegesebb álláspontról megfogalmazott véleményem naivnak hat (az Ön fájdalmát, veszteségét egy pillanatig el nem vitatva!): de önmagában az, ahogy az édesapa az életüket a baleset után alakította, még nem feltétlenül probléma. A gyökeres változtatás lehet menekülés is, igen – de van abban érték is, ha a küls?ségek megváltozása segít feledtetni a múltat. Ha segít elengedni azokat, akiket nem lehet visszahozni.

Az már nehezebb ügy, hogy ugyanakkor érdemes mégis valamiféle kapcsolódást a múlthoz, az elvesztett szerettekhez meg?rizni – hiszen az egyszeri és megismételhetetlen anya-gyermek, illetve testvéri kapcsolat a kislányt így is, úgy is ?hozzájuk köti. Amíg ? él, ez a kapcsolódás is él? marad. Így hát abban egyetértek Önnel, hogy érdemes lenne engedni, s?t bátorítani a kislányt fényképekkel, közös történetmeséléssel, akár a temet?be látogatással érzései megélésére, kifejezésére. Valószín?leg az édesapa számára könnyebb így… amiért azért nehéz rá haragudni. Gyötrelmes végigmenni a gyász útján – gyakori, hogy ett?l tudattalanul megriadva a gyászoló megragad a folyamat els? szakaszában, amelyet a tagadás jellemez. Könnyebb szinte „meg nem történtté tenni az egészet”, így talán kevésbé fáj. Csakhogy er?sebben kísért, sokkal tovább, és váratlanul bukkan fel majd a kés?bbiek során az el nem gyászolt veszteség… helyet követel magának a harag, a mély szomorúság is – végül így érhet? el egy egészséges, igazi újrarendez?dés.

Ön milyen kapcsolatban van unokája édesapjával? Ha megérti az ? kavargó érzéseit (a látszólagos önzés mögött rejl? fájdalmát, haragját, b?ntudatát, és ki tudja még, mennyi mindent…), képes elfogadni valamennyire, hogy ? is csak próbál továbbmenni, életben maradni, talán közelebb kerülhetnek ahhoz, hogy a kislány nevelésével kapcsolatos kérdésekr?l ?szintén beszélgethessenek. Önök ketten nagyon hasonló fájdalmat éltek át: a saját gyermek elvesztését. Ennél sokkal nehezebb teher tán nincs is.

Kívánom, hogy sikerüljön majd egyszer ennek mentén mégis inkább találkozni, és nem eltávolodni egymástól.

Üdvözlettel

Simon Sarolta