Azok taszítottak el, akikt?l segítséget reméltem

Az iskolában azt tanultam meg, hogy buta vagyok, így a nagyon gyenge gimiben szerzett szerény érettségimmel nem tanultam tovább. Szakmát sem, mert ahhoz is butának tartom magam. S?t magához a tanuláshoz is már. Pedig nagyon kellene egy munkahely. De ahhoz is butának tartom magam már egyszer?en. Még jogosítványom sincs. Meg sem próbálom, mert annyira butának tartom magam.
Sose volt párkapcsolatom. Arra is alkalmatlannak tartom magam. (Már a szext?l is félek, amiben igazából nincs tapasztalatom ) Pl. Ilyesmivel is fordultam "szakemberekhez", de nem segítettek. (A szexualitást leszámítva.) Pont az nem megy, amit elvárnak, a cselekvés! Masszív öngy?lölet van, értéktelenség érzésével + a tehetetlenség érzése. Innen már csak lefelé visz az út. Sose foglalkoztunk azzal, hogy talán tanult tehetetlenségben szenvedek. Édesanyám gyógyíthatatlan beteg. Kivétel nélkül minden szakinak elmondtam, hogy anno disztimi szociális fóbiát diagnosztizáltak nálam. Azt írják err?l, hogy már viszonylag könnyen és gyorsan nagyon jó eredményeket lehet elérni a gyógyításával (Eleve sért?, hogy minden betegség.) 20-25 alkalommal. Ez kb 1 év.

Soha senki nem foglalkozott ezzel! (Szerintem mára sokat javult, de még van gond.) Volt, aki rendszeresen elfelejtette az általa adott id?pontot (mind az órát, mind a napot), vagy lemondta a találkozót, mondván, nekem nincs szükségem gyakori találkozásra. Volt akit felhívtam a következ? napi találkozó miatt, és kiderült, hogy konferenciára megy. Ha nem hívom fel, nem szól, mert elfelejtett. A
következ? napra adott id?pontban a megbeszélt helyen megjelentem. Nem volt ott. Felhívtam, hát ? bizony elfelejtette az általa el?z? nap adott id?pontot.
A terapeuta, akinél jártam, ha levélben közli velem, hogy rövid dinamikus terápiát folytat, akkor nem keresem fel. Levélben is megkérdeztem t?le, meg az els? találkozáskor. Csak az ötödik alkalommal mondta el, amikor elküldött. Legalább fizettem 30 ezer forintot a közmunkás béremb?l. Igazi beképzelt, fels?bbrend? volt. Közölte velem, hogy err?l ne beszéljek, mert ezt ? nem szereti hallgatni, arról meg ne, mert az nem érdekli. Inkább arról, hogy akarom megoldani. Ha tudnám, nyilván nem kérnék segítséget. Nem ajánlott senkit, hogy kihez lenne érdemes elmennem, noha kértem. Már a megkeres? leveleket is így írom meg. Milyen módszerrel dolgozik, és ha nekem az nem jó, ajánljon valakit. Egy kivételével senki nem tette. Akit ajánlottak, az meg nem tudott fogadni. Ez az én formám. Volt akinél 50 ezret hagytam, és annyival küldött el, hogy keressek csoportterápiát. Mindegy, milyet!
Volt akinél csak négyszer voltam 24 ezer forintért. Az els? 4-5 találkozó arról szól, hogy vajon tudunk-e majd együtt dolgozni. Megmondta nekem, hogy ? nem akar velem dolgozni, mert szerinte én nem értem, amit ? mond... Pont azok taszítottak el, akikt?l segítséget reméltem. Akihez most eljárok (egy fiatal, a pálya elején jó n?) legalább emberszámba vesz, talán komolyan is, tisztességes, csak semmire nem mentünk még. Ugyanúgy nem tudom, mit?l siklott félre az életem, és változatlanul olyannak tartom magam, amilyennek. Nem indult be semmiféle lelki, szellemi, mentális folyamat, aminek a hatására meg tudnék változni és ezáltal az életemet is meg tudnám változtatni.
Biztos fordítva ülök a lovon. Azt hittem, el?bb a változás belül megy végbe, ami kihat a küls?re, a cselekvésre. Hogy el?bb a gondolkodás, a magamról, az életemr?l alkotott kép változik és ezzel felvértezve tudok változtatni az életemen.
De akikkel találkoztam, ?k pont a fordítottját várták el t?lem. Hogy cselekedjek, csináljam és akkor majd ennek hatására (mert nyilván sikerülni fog és ha nem, akkor is könny? lesz a kudarcot feldolgozni) fog változni a gondolkodásom. A  magamról alkotott kép, hogy buta vagyok, alkalmatlan, az nem számít. Ezzel nem foglalkoztunk. Majd a pozitív eredmények ezt elmossák. Bennem az van, hogy a dolgok nem sikerülhetnek, hogy képtelen vagyok rá. Ez az énképem.
Ami ennek ellentmond, azt nem tudom befogadni. Sose foglalkoztunk ezzel. Én meg pont azért nem tudok cselekedni, mert ilyen kép él a fejemben magamról.
Egyébként már a sikert?l is félek. Mi van, ha képes vagyok rá? Akkor, hogy számolok el az életemmel, a sok elvesztegetett évvel? Hogy dolgozzam fel, hogy kimaradtam a csajozásból, a párkapcsolatból, a szexb?l, az oktatásból, az életr?l való tapasztalatszerzésb?l? Nekem kell mindenre rájönni, kitalálni, utánaolvasni, mert ha tudja sem mondja el.
Egy szerencsétlen, rakás szar vagyok, eldobtam a fiatalságom, nem éltem, szórakoztam, tanultam, dolgoztam. Kimaradtam mindenb?l. Nem tudom feldolgozni.
Ehhez kértem segítséget, de nem kaptam, viszont ehhez hozzájött a csalódásom a szakmában, az érzés, hogy kihasználtak, cserbenhagytak. Mégis merre induljak?

Kedves Kérdez?!

Dacára a sok kudarcnak, mégis, mintha valami reményt éreznék leveléb?l, hiszen újra egy pszichológushoz fordult iránymutatásért. Ebbe a kis reménysugárba kapaszkodva próbálom megfogalmazni válaszomat a levelére. Nagyon nehéz, amikor kapcsolatainkban számtalan visszatér?, ismétl?d? kudarcot élünk meg. A tapasztalat az, hogy ha gyakran találjuk magunkat hasonló helyzetekben, élünk meg hasonló csalódásokat, akkor abban nem csak a környezetnek, a segít?knek, pszichológusoknak van szerepe, hanem nekünk is. Hiszen a személyiségünk alakít, hoz létre bizonyos viselkedésmintákat, amikre a környezet reagál, így hat vissza ránk mindaz, ami bel?lünk indult.

Ha hasonlattal élnék, azt mondanám, hogy az ember olyan, mint egy ház. Van alapja, ami bár nem látszik, mégis azon múlik, hogy össze fog-e d?lni a ház vagy sem. Ha van egy tünet, mint például a szociális fóbia, akkor, mint egy háznál, meg kell vizsgálni, hogy honnan ered a probléma. Ha maradunk a ház példánál: mondjuk mozog a kémény. Nem mindegy, hogy egy nagy vihar miatt düledezik, vagy mert rossz a ház alapja, és azért rogyott meg. Egy tünet is ilyen. Ha a probléma mélyen, a személyiség mélyén keresend?, nem lehet pár alkalom alatt helyrehozni. Hiszen nem csupán a kéményt kell meger?síteni, hanem az alapokig kell visszamenni. Ezt a feltevést er?síti az a sok egyéb nehézség is, amit leírt: motiválatlanság, az önmagam valakinek való megélésének képtelensége, az alkalmatlanság érzés, öngy?lölet, stb. Emellett írta, hogy az akarni tudás képességét is hiányolja magából, amit pedig a legnehezebb kezelni. Hiszen a terapeuta sem akarhat Ön helyett, és csak akarattal lehet változni. Ezek jóval nagyobb problémák pszichológus szemmel, mint egy szociális fóbia.  

Sajnálatos, hogy több rossz tapasztalata volt, mégis érz?dik, hogy van elszántság (akarat) Önben, hiszen a kevéske fizetését is terápiára költi, ami igen nagy motivációt jelent.

Azt érdemes tudni, hogy egy terapeutának nem az a dolga, hogy elmondja, hogy mi miért volt a múltban, és hogyan kell ezen változtatni, hanem kísér azon az úton, ami a változás útja lehet. Ezen az úton Önnek kell megtapasztalnia, hogy milyen nehézségek vannak, hogyan tudja ezeket kezelni. A terapeuta nem élheti az Ön életét, és nem is az a dolga, hogy egyetértsen, hanem, hogy utat mutasson. Aki minden szakmai követelménynek megfelelve végez terápiát, több mint tíz évig kell, hogy tanuljon, folyamatosan képezve magát, ami igen nagy anyagi ráfordítást is igényel. Sajnos ezért ilyen drága a terápia.

Ha jól értem, most elindult egy úton. Maradjon rajta, és térjen rá arra az útra, ahol meghallja mások észrevételeit, ahol ?szinte mer lenni egy kapcsolatban (a terápiás kapcsolatban is). Figyelje meg, hogy mi történik ekkor! Most ez a legtöbb, amit tehet.

Üdvözlettel,

Kovács Réka