Tisztelt Herceg Attila, huszonéves, dolgozó, két éve együtt él? pár vagyunk. Kapcsolatunk elején a távolság és egy még meglév? kapcsolat miatt csak "barátság volt extrákkal". Két-három hónap múlva mindkett?nk szingli lett, és alkalmunk nyílt pár hónapot ugyanabban a városban élni, megismerkedni. Folyt tovább a barátság extrákkal, amely aztán átalakult kapcsolattá. Elhatároztuk, hogy megpróbáljuk a távkapcsolatot, és egy év után én költözöm oda, ahol ? lakik. Ez így is lett. Sokat találkoztunk. Pezsgett a leveg?. Eljött a költözésem ideje. Összeköltöztünk. Kb. három hónap után elmúlt a varázs, és lecsökkent az együttlétek száma havi 3-4-re. Én próbáltam szépen, kedvesen, humorral, hisztivel, szexisen elmondani, hogy ez nekem nem elég, de a válasz az volt, hogy ne mindig mondjam, mert ez nem segít a dolgon, s?t... és nem tudja, miért van ez.
Én próbálkozom mostanában id?t hagyni neki, nem mondani, de néha már nem megy. Ilyenkor megkérdezem, hogy mit tehetnék és mi az oka, de semmi válasz, csak a szokásos. Amúgy este összebújva alszunk el. Igényli, hogy hozzáérjek. Kedves, figyelmes. Én gyanakszom két dologra: túlságosan idealista, akihez képest én csapongó és érzékeny vagyok, és emiatt talán csalódik bennem és ez hat ki. A másik, hogy "alapjáraton" az 58 helyett 65 kiló vagyok, és ez ingadozik évszakonként 71-61 között a 170 centimhez. Talán ez is zavarhatja. Vagy az, hogy sok mindent megfogadok, és nem csinálom vagy nem fejezem be. De ez az ember csak feketében és fehérben látja a világot és igazi idealista. Nagyon nehéz ez számomra, mert fizikálisan és lelkileg is megvisel az intimitás hiánya - és szeretem ?t. Megvisel a hallgatasa is a témában. Legalább mondaná ki, hogy kövér vagyok vagy link... bár ez a kett? eléggé túlzás lenne.
Kérem, adjon tanácsot, hogy én mit tehetnék, hogy ezt meg tudjam vele beszélni. Köszönöm!
Kedves tanácstalan lány!
A helyzet az, hogy a „barátság extrákkal”, valamint az érzelmeken és bizalmon alapuló párkapcsolat nem ugyanazon elvek szerint m?ködik. El?bbi nem igényel elkötelez?dést, odaadást, elfogadást, összecsiszolódást. Akkor vannak együtt, amikor mindketten úgy akarják.
Az együttélés azonban teljesen más. Alkalmazkodni kell egymáshoz, egymás igényeihez. Tudni kell kezelni azokat a helyzeteket, amikor az igények, szokások, elképzelések eltérnek egymástól. Ez pedig komoly nehézséget okozhat olyan ember számára, aki végletekben gondolkodik, és nem igazán fogadja el azt, ha valami nem az ? elvárásainak megfelel?en alakul. Megszokták azt, hogy pótlékot jelentenek a másik számára. Ez azonban megváltozott, ezzel együtt elmúlt az a feszültség, ami a megcsalásokból, a forró erotikából fakadt. Oldható szükségletet jelentettek egymásnak, nem pedig állandóságot.
T?zijátékot nézni azért izgalmas, mert csak ritkán adódik rá lehet?ség. Azonban ha minden áldott nap az égen cikázó fényekkel és folyamatos hangos robbanásokkal lennénk körülvéve, id?vel idegesít?nek, majd unalmasnak találnánk. A tartós párkapcsolat, az együttélés is lehet izgalmas, ha csak id?nként van részünk t?zijátékban. A szürke hétköznapok sodrásában sokszor csak arra tudunk gondolni, hogy mi vár még ránk, mit kell még tennünk. A túlélésért játszunk. Ebben a játékban ugyan megtanulhatjuk értékelni a társunkat, megtanulhatunk örülni annak, hogy nap mint nap mellettünk van, számíthatunk rá. Ehhez azonban tudni kell megélni az állandóságot, amihez el kell sajátítanunk az elfogadást, az odaadást, az elkötelez?dést. Mindazt, amit a „testi jó barátok” nélkülöznek.
Mindezt érdemes átgondolni és közösen megbeszélni. Feltenni a kérdést: mit jelent számomra a másik, és én mit jelentek neki? Milyen érzelmek f?znek hozzá?
S ami ez után szóba kerül: fontosnak tartják-e mindketten a kapcsolatot? Szeretnének tenni azért, hogy harmonikus legyen? Ha mindkét esetben igen a válasz, de elakadtak, és szeretnének segítséget kérni, érdemes felkeresni egy párterápiával foglalkozó szakembert.
Üdvözlettel
Herceg Attila
