Belesüllyedtem az érzelmi ürességbe

22 éves lány vagyok, fél éve küzdök a depresszióval, szakember segítségét is kértem. A pszichiáterem szerint a probléma egyáltalán nem olyan nagy, mint amilyennek t?nik, de sajnos nem igazán tudom, mit is kellene tennem, hogy jobb legyen.
Nagyon nehezen viselem az egyedüllétet. Ez akkor kezd?dött, amikor a húgom f?iskolára ment, és csak kéthetente járt haza. Ez ma is így van, s mivel mindig is közös szobánk volt, nagyon hiányzik. El?fordul, hogy ránézek a holmijára és elkap a sírás, vagy szimplán csak üresnek érzem magam. Nem tudom, mihez kezdhetnék ezzel itthon. A szüleim próbálnak minél több id?t tölteni velem, amikor nem dolgoznak, de sajnos mostanság még az sem segít. Egyszer?en csak érzem, hogy valami nem jó, egyfajta hiányérzetet, de nem tudom, mit tehetnék, hogy elmúljon. Kimozdulok, amikor csak van rá lehet?ségem. Barátaim nincsenek a közelben, így f?leg a nagynénémmel csinálunk közös programokat, és olyankor mintha semmi bajom sem lenne, de amint ismét hazaérek, elkezdenek visszaszivárogni a negatív érzések. Félek az egyedüllétt?l, olyasmik jutnak eszembe, hogy mi lesz, ha egyszer egyedül maradok, és ilyenkor állandóan sírhatnékom van. Az utóbbi egy hónapban jól voltam, az ünnepek nagyon jól teltek, viszont amint elmúlt az egész és a húgom ismét visszament a suliba, én megint belesüllyedtem ebbe az érzelmi ürességbe, és fogalmam sincs, hogyan lábalhatnék ki bel?le, mit kellene tennem.

Kedves 22 éves lány!

Örülök, hogy szakember segítségét kérte, ez jelzi, hogy felel?sséget vállal a problémáiért, és igyekszik szembenézni és tevékenyen megküzdeni a nehézségekkel. Arról nem ír, hogy pszichiáterét?l milyen jelleg? ellátást kap, pszichoterápiában és/vagy gyógyszeres kezelésben is részesíti-e? El?bbi is igen fontos lenne! Amit leír állapotának hátterér?l, sok gondolatot ébreszt bennem. Ezek pedig a már véglegesen, visszavonhatatlanul, tragikusan elveszni látszó gyermekkor képzetévé állnak össze - ami végtelenül elkeseríti Önt, és tehetetlen bénultsághoz vezet. Mintha ez egy kétségbeesett próbálkozás lenne az id? megállítására... Mintha a múlthoz kapcsolódó jelen hordozná az "együtt"-ség élményét, a jöv? pedig annak elvesztésével csakis a magányt jelenthetné.

Vajon miért olyan nehéz elengedni a gyermekkort? Vajon hol van az a cél, ami felé továbbléphetne, ami vonzaná annyira, mint a múlt? A testvérhez, a szül?i házhoz, a rokoni kapcsolatokhoz való (túlzott? kizárólagos?) ragaszkodás számomra valahogy nagyon egy múltban élést jelenít meg. A szülei, bármennyire is igyekeznek - s?t, minél jobban igyekeznek, annál többet ronthatnak a helyzeten -, nem fognak tudni ebben Önnek igazán segíteni, pont ezért. Annak az életszakasznak, melybe Ön mostanában lépett, a fiatal feln?ttkornak (s?t, tulajdonképpen már a megel?z? serdül?kornak is!) az egyik fontos feladata, hogy a családon kívül építsen ki tartalmas kapcsolatokat. Az éget? kérdés tehát: hogyan lehetne kölcsönös érzelmeket mozgósítani, megélni a családi rendszeren kívül? Írja, hogy nincsenek barátai a közelben - hol vannak, hogyan lehet velük mégiscsak kapcsolódni? Illetve: érdemes lenne megtalálnia a módját, hogy elérhet? közelségben is kössön kapcsolatokat (mondjuk, valamilyen hobbi-, vagy tanulmányi-, esetleg munkatevékenység kapcsán).

Mindezeken a témákon jó lenne, ha tudna dolgozni érdemi pszichoterápia keretén belül (is).

Üdvözlettel

Benczné Simon Sarolta