Tömören megpróbálom leírni a problémámat, és szeretnék egy pár kérdésre választ kapni. 16 éve ismerem a férjem, 11 éve vagyunk házasok. 2 fiúgyermekünk született, mindketten akartuk ?ket, közös döntés volt. A férjem nagyot sokat dolgozott, mellette még vállalkozást is m?ködtetett, amiben én is segédkeztem. A nagyobbik gyermekünkr?l 6 éves korában kiderült, hogy leukémiás, 1 évig kórházban voltam vele, kb. 3 évünk erre ment rá, hogy ? meggyógyuljon, de hála istennek, túl vagyunk rajta, sikerült. A férjem sosem adta ki magából a feszültséget, sosem volt egy veszekedésünk sem, semmivel nem oldotta a stresszt, ami benne van, a munkába temetkezett. Nem osztott meg velem semmit, egyedül döntött a fontosabb kérdésekben, énrám úgymond csak az anyaszerep és a takarítás, f?zés tartozott. Nem kezelt egyenjogú társként, de csúnyán sem viselkedett velem sosem. Szexuális életünk volt, de siralmas. B?vebben kicsit, nagyon rövid aktusok, semmi extra, semmi játékosság, egyszer?, natúr szex addig, amíg ? ki nem elégült, és kész. Tudta, hogy nekem nem jó, de nem tett semmit, hogy ez változzon.
Így ment ez éveken keresztül, amíg egy barátn?m kicsit felnyitotta a szemem, hogy ez nem normális. Elkezdtem kicsit n?nek formálni magam, kibújni a csak anya szerepb?l. Csinosabban öltözködtem, jobban adtam magamra, mindenki észre is vette a változást, még a férjem is, de sok minden otthon nem változott. 6 hete hajnalban, munkába menet közben, autóbalesetet szenvedett a férjem, csak a csodának köszönhet?, hogy túlélte, megúszta horzsolásokkal, egy kartöréssel. 2 hét múlva, együtt ültünk az új autóban, mikor megint karambolozott. Szerencsére akkor sem történ senkinek nagyobb baja, csak ugye még egy autó összetört. Aznap este elment otthonról, azt mondta elég volt, besokallt, pihennie kell. Idegesíti a család, mindenki, ?t most mindenki hagyja békén.
Ennek 4 hete már, azóta csak hétvégén jön haza 1 napra, a gyerekekkel kicsit foglalkozik, elviszi ?ket valami programra, de látszik, hogy úgy csinálja, mintha muszáj lenne, semmi kedve hozzá, idegesítik a gyerekek. Én max. ha kérdezem, és épp van kedve, válaszol, de semmi testi közelségre nem vágyik, nem akarja, azt mondja, nem megy, nem tud hozzám érni. Besokallt, neki most id? kell, érzi, hogy ez lassan fog csak menni, megpróbálja magában lerendezni, de semmilyen segítség, orvos, gyógyszer nem kell, hallani sem akar róla. Távolodik el t?lünk, hét közben fel sem hív, se engem, se a gyerekeket, semmit nem kérdez, egyáltalán nem kíváncsi, mi van otthon. Oldjam meg egyedül, neki most id?re van szüksége. Hát nekem
meg férjre, a gyereknek apára, mert totál kibuktak attól, hogy nem alszik otthon. A nagyobbik amúgy is problémás.
A kérdésem az lenne, hogy Ön szerint meddig tarthat ez az állapot a férjemnél, ha nem fogad el segítséget, mit lehet tenni, mi mint családja, hogy álljunk hozzá, és van-e esély arra, hogy ez egyáltalán helyrejöhet még, és megint fog tudni hozzám testileg is közeledni. Nem h?tlen típus, és többször hangsúlyozta, nem n? van a dologban, de persze az igazságot egyel?re csak ? tudja. Ne haragudjon, hogy mégis hosszúra sikerült a levelem.
Válaszát el?re is köszönöm és várom.
