Csak arra gondolok, hogy nézek ki

El?re is bocsánat, ha hosszú és köszönöm, ha válaszra találok a kérdéseimmel. Mostanában nagyon sok kamasz gyerek azért depressziós, mert a többiek is azok, de ha valaki tényleg az, azt súlyosan elítélik. Ezért is félek kijelenteni, hogy talán én is az lehetek valamilyen formában. Amikor 11 éves voltam, azt mondta a gyerekorvosom, hogy 71 kg vagyok, ami azt jelenti, hogy a magasságommal egybevéve vagy túlsúlyos leszek, vagy visszatáncolhatok a számok terén és így nem leszek az. Amikor ezt mondta, azután minden egyes nap azt néztem, hogy nézek ki, pedig ezel?tt boldog voltam, semmi bajom nem volt magammal. Aztán elkezdtem sportolni. Sokat. Rendszeresen. Nem foglalkoztam az eredményekkel, csak csináltam, mert élveztem. De mikor egy ponthoz értem, ahonnan nem tudtam kevesebb lenni, megtorpantam, kétségbeestem és folyamatosan azon aggódtam, hogyha lentebb nem tudok menni, akkor legalább valahogy hadd tartsam meg azt a számot. Aztán egy id? után már nem is a szám érdekelt, hanem az, ahogy kinézek. Úgy voltam vele, nem is baj, mert lehet valaki alacsony és ugyanannyi kg, mint én, de mégis ducibb. És így reggel felkelés után, este lefekvés el?tt azokkal a gondolatokkal voltam elfoglalva, hogy mit ettem, mit fogok enni, hogy nézek ki, ahhoz képest, ahogy tegnap néztem ki, vagy, ahhoz képest, ahogy akarok. De most már kezdek meg?rülni t?le. Van, hogy két kicsi szendvicsnél többet nem eszem egész nap, mert félek, hogy mi lesz a következménye, és nagyon nem segít azon a helyzeten az, hogy még  az étkezésemmel is vannak problémák, hogy stresszelek, kimerült vagyok a tanulás és a sok aggodalom miatt. Az orvos meg csak azt mondja, hogy vashiány, vagy leesik a vérnyomásod, közben meg minden ilyen teljesen rendben van. Félek megmutatni magam, nagy ruhákban járok, nem barátkozom, és még azt is merem mondani, hogy bunkó vagyok. Nem tudok különbséget tenni az abszolút vékony, a karcsú és a dagadt testalkat között. Máson nem is jár az agyam, csak azon, hogy a bordám csak akkor látszik ki, mikor felteszem a kezem vagy nyújtózkodok. Vagy, hogy a csuklómat éppen, hogy kényelmesen ártérem egy-két ujjal. És ami a legjobban eltaszít magamtól, az az, hogy nekem nagyon is tetszik a látványa annak, hogyha látom a saját csontjaimat b?römön keresztül. Bármennyire is betegesen és gusztustalanul hangzik, de ezt biztosan kijelenthetem. Szóval a
kérdésem az az lenne, hogy milyen állapotban vagyok, ha így érzek? Beteg vagyok? Vagy szimplán csak hülye? Nem merem biztosan mondani, hogy én ilyen meg olyan vagyok, amíg szakember nem látott vagy hallott, márpedig az egykönnyedén nem fog megtörténni soha testközelben.

Kedves Anonymous!

Ha sportol és tör?dik magával, figyel az étkezésre, akkor nem lehet túlsúlyos. A sport maga izomtömeg-növel?. Lehet, hogy 11 éves korában lehetett tartani attól, hogy túlsúlyos lesz. Ha nem változott is a súlya, biztosan n?tt azóta, és megizmosodott. Az biztosan nagyon rossz, hogy szinte minden gondolata e téma körül forog. Teste változik a kamaszkorral, mások az arányok és a formák, a változást nem látja saját magán, mivel napról napra figyeli a testét. Tetszik a csontos alkat? Szeretne ilyen lenni? Sokat dolgozott azért, hogy teste izmos és edzett legyen, emiatt nem is lehet csontos. A girhes emberre mondják, hogy kilóg a bordája.

Javaslom, hogy keressen egy másik orvost, mint akihez eddig járt. Jó alkalom lehet pl. feln?tt háziorvoshoz átjelentkezni. De segíthet egy sportorvosi vizsgálat is, ami felmérné az állapotát, javasolhatná, hogyan dolgozzon magán. A sport az Ön számára élvezet. Találja meg a kedvenc sportját és élvezze az örömöt, amit a mozgás ad. Talán egy edz? is segíthet kilábalni ebb?l az állapotból. Egy edzésterv napi ritmust, közeli és távoli célokat ad. Ne tör?djön a súlyával, hanem arra törekedjen, hogy teste ápolt, edzett, egészséges legyen. Ha ez sem lenne elég, akkor keressen fel egy pszichológust, aki segíthet jobban megismerni és elfogadni saját magát.

üdvözlettel

bárdos kata