Csak hagyjam elsétálni?

Az én történetem rettenetesen egyszer?, de mégis annál fájdalmasabb. Véget ért egy 5 éves párkapcsolatom, anyagi sz?kösség miatt visszakényszerültem a szül?i házba, szóval ez minden oldalról megrázó id?szak. A párommal sokat
veszekedtünk, mindketten nagyon er?s jellemmel rendelkezünk, minden tulajdonságunk ugyanaz, de ezek a rossz tulajdonságok nem férnek meg egymás mellett, makacsság, önz?ség és önfej?ség. Rengeteg mindenen keresztülmentünk már együtt, 7 éve van az életemben, ott voltunk egymásnak minden rossz és jó pillanatban. Viszont a sok felesleges apró zsörtöl?d?s vita meghozta magával azt, amire nem számítottam, a párom kiállt és azt mondta, hogy már nem érzi
ugyanazt, amit régen, és inkább most mondja ki, mint mikor gyerekeink lesznek. (Ugyanis már ez is szóba került.) Azt mondta, hogy neki is nagyon nehéz elengednie engem, és mennyivel könnyebb lenne, ha történt volna még valami más is, de a veszekedésen kívül nagyon jól megvoltunk, és ez csak a jellemünkb?l fakadt, ezt mindketten nagyon jól tudtuk, többször téma volt már. Teljes mértékben megértem az álláspontját, nyilván nincs értelme úgy benne lenni egy kapcsolatban, ha már nem érzi ugyanazt az egyik fél, viszont már annyiszor történt ez, és ? annyiszor mondta ki, hogy ennyi, és utána visszajött, hogy hiányzom. De szerintem ez most más, most komolyan gondolja. Én úgy érzem, az igazit vesztettem most el, nem az els? párkapcsolat egyik oldalról sem, viszont az els?, ami ennyire mély és ?szinte. Tudom, hogy el kell fogadnom a döntését, de szerintem lehetne máshogy is. Mi van, ha igazam van, és tényleg ? az igazi? En meg csak hagyjam elsétálni? Mi lesz, ha senki nem fogja tudni felkelteni ezután az érdekl?désemet?

Kedves Luca!

Az "igaziság" nem a partner bels? tulajdonsága. Igazivá válni egyrészt els? körben saját magunknak érdemes: ha én magam olyan tudok lenni, amire vágyom egy kapcsolatban, vagy a páromtól, azzal máris megtettem a legfontosabb lépést az "igazi" megtalálásához (a témában jó szívvel ajánlom Pál Feri vonatkozó el?adásait).

Másrészt: igazi lehet a kapcsolat maga. Ehhez pedig az kell, hogy a résztvev?k felismerjék saját érzéseiket, vágyaikat, céljaikat - és elfogadják, támogatni tudják legalább részben a másikét is. Hadd legyek cinikus (a jó cél érdekében): ha a párja ugyanazt kívánja érezni végig egy kapcsolatban, akkor rendezkedjen be egymást követ?en sok-sok, max. 2 éves kapcsolatra... az ugyanis nem min?sít negatívan egy párkapcsolatot, hogy már nem ugyanúgy éezünk, mint az els? hónapokban! A párkapcsolat olyan, mint egy él?lény: saját élete van, fejl?dik - így elkerülhetetlenül változik is. Ez a folyamat pedig nem ítélhet? meg pusztán a jó-rossz dimenzió mentén.

Ugyanerr?l másképpen: vajon mit jelent valójában az, hogy "nem érzem már ugyanazt"...?! ...és mit jelent az, hogy "hiányoztál"...? Ennyi együtt töltött id? után már elkerülhetetlen a döntés: elkötelez?dünk-e a másik mellett, vállalva az ezzel járó változásokat, vagy sem. Mi fontosabb: a másikkal való kapcsolat, vagy pl. az énünk korlátozásától való szorongás...? A párja szerintem ez el?l az elkötelez?dés el?l futamodott meg.

Ha ezt a kapcsolatot tényleg igazivá szeretnék változtatni, nem úszhatják meg a  szembesülést a fentiekhez hasonló nagy kérdésekkel, ahelyett, hogy csak eltussolnák a közös er?feszítést pl. azzal, hogy "mindketten er?s jellemek vagyunk"...

Üdvözlettel

Benczné Simon Sarolta