16 éves lány vagyok. Az idei tanév kezdete óta megint viszatértek azok a gondolatok, amelyek a tavalyi és az azel?tti 2 évben gyötörtek. Habár most boldognak érzem magam, mégis gyakran érzem azt, hogy nem érdemlem meg, hogy abban az iskolában tanuljak. Hisz fejleszt?re járok diszgráfia miatt. Emiatt gyengébnek is látom magam a többieknél. Dolgozatoknál többletid?t kapok, amit sose kérek, mert félek, hogy az osztálytársaim gyengébbnek néznének miatta. Vannak napok, amikor nem vagyok a legjobb passzban, például fáradtabb vagyok, és ezért nem megy egy feladat. Van egy tanárom, akinél ha elrontok valamit, elkezd "megalázni" az osztály el?tt, hogy ez egy tök egyszer? anyag, már tudni kéne. Ilyenkor nagyon rossz érzés jön rám. És amint a tanár befejezi a mondandóját és elfordul, azon kapom magam, hogy a kezemet szorítom és azok a gondolatok mennek át a fejemen, hogy: sosem leszek elég jó, nem is kellene itt lennem. Nagyon érzékenynek látom magam a kritikákkal szemben, és van egy másik tanárom, akit?l úgymond "félek". Amikor tudom, hogy vele lesz órám, már akkor hideg lesz a tenyerem és elkezd izzadni. Ez a "félelem" valószín? hogy a tavaly els? félévben történtekb?l ered, amikor félévi jegyosztásnál kettest kaptam, azt is csak azért, mert a beadandóimat jól megcsináltam. Ekkor a tanár felállt és elkezdett üvöltözni velem, hogy: hogy kerültem ebbe az iskolába, én a te helyedben elmennék, meg foglak buktani stb.... miközben ezeket mondta, a sirás határán voltam, és ekkor kezdtem el szorítani el?ször a kezem, és kezdtek el ezek a gondolatok egyre jobban er?södni. Mostanra már mindennapos, hogy napi 3-4-szer eszembe jutnak ezek különböz? tanórákon, ami miatt nem tudok odafigyelni.
Mérhetetlenül utálom magam, és képtelen vagyok bármi jót elfogadni. Van egy testvérem, akivel gyakran összeveszek, de nagyon szeretem. Sok veszekedésnél hozzámvágja, hogy nem fogom elvégezni a gimit és hasonlók. Ezeket utána egyáltalán nem tudom kiverni a fejemb?l, és mivel okosabb, így azt érzem, igaza van. Vannak barátaim, habár nem merek el?ttük rendesen megnyílni és csak poénosan beszélek a bajaimról, mert nem akarom sajnáltatni magam, mert félek, azzal elüldözném ?ket. Elég hamar felkapom a vizet különféle dolgokon, pl. ha nem sikerül valami, vagy nem jól csinálok valamit, például nemrég volt egy házi feladat, ami egy video elküldése volt. Én megcsináltam a videót, de kiderült, hogy nem küldte el, ekkor nagyon megijedtem és bepánikoltam, hogy egyest fogok kapni az els? házira, a tanár szemében el leszek ítélve, meg fogok bukni stb... a végén persze nem lett bel?le semmi baj. Vágyom a szeretetre, de ellököm magamtól, mert úgy érzem, ezt se érdemlem meg. Nem merek pszichológushoz fordulni, mert tudom, hogy nem segítene. És mert lehet, nincs is semmi bajom az égvilágon, csak én reagálom túl. A szüleimnek nem merek semmit sem mondani, mert félek, megijednének vagy csak hülyének néznének. Nem tudom, mit kellene tennem, és hogy ez egyáltalán normális-e?
