Elmondjuk az igazat?

Tisztelt szakért?! A következ? kérdéssel, problémával fordulnék Önhöz: A nagymamám a közelmúltban kórházba került és kiderült róla, hogy gyógyíthatatlan súlyos betegsége van (rákos daganat áttétekkel), és sajnos az orvosok már nem tudnak rajta segíteni. Azt nem tudjuk, hogy mennyi ideje van még hátra, de sajnos menthetetlen. Megm?tötték, de nem csináltak vele semmit. Azt mondta az orvos, hogy nagyon er?s szervezete van. S szemmel látható hatalmas akarat van benne. ? még mindig kitartóan bízik és reménykedik a gyógyulásban. Azt hiszi, hogy most már túl van a m?téten, és ezután már lassacskán javul majd az állapota és er?södik a szervezete. Így még nem mertük elmondani neki, hogy mi helyzet vele valójában. Ön szerint elmondjuk neki az igazat, vagy válasszuk a kegyes hazugságot? Vagy ne hagyjuk értelmetlenül reménykedni és feleslegesen bizakodni? S mit tegyünk akkor, hogy ha magától kés?bb megsejti (pl. már rosszabbodik az állapota) és rákérdez? Válaszát el?re is köszönöm! Köszönettel: Edina

Kedves Edina!

Éppen a napokban olvastam egy újságcikket, amely kitért az onkológiai betegek problémáira. A cikkben nyilatkozó orvosigazgató szerint az orvosi etika és a jog között ellentmondás áll fenn a beteg tájékoztatásával kapcsolatban. A törvény ugyanis azt írja el?, hogy a beteget azonnal értesíteni kell állapotával kapcsolatban, minden információra kitérve. Ezzel szemben ha az orvos humánusan és etikusan szeretne eljárni, akkor - figyelembe véve a beteg pszichés állapotát - mindig csak annyi információt oszt meg vele, amennyit el tud viselni.

Ami engem illet, szintén inkább az orvosetika pártját fogom, különös hangsúlyt fektetve a beteg lelki állapotára. Ez ugyanakkor nehéz ügy, ugyanis az egészségügyben a betegek mentális kezelése, támogatása nem megoldott. Az orvosok pedig akkor kérik pszichiáter vagy pszichológus segítségét, ha a betegen a lelki krízist vélik felfedezni - csakhogy egyrészr?l a krizís jelei nem mindenkinél mutatkoznak egyértelm?en, másrészr?l a betegek mellett nincs olyan személyzet, aki folyamatosan figyelné ?ket.

A pozitív szemlélet és az intenzív életösztön viszont abban is segítséget nyújthat, hogy a visszafordíthatatlan folyamatokat méltósággal kezeljük.

Személyes környezetemben nemegyszer tapasztaltam, hogy az emberek egyéni döntése milyen mérték? hatással van a gyógyulási folyamatokra. Láttam azonnali feladást, és kitartó, bizalommal teli küzdelmet is. Gondolom, nem kell mondanom, melyik "nyert". Ez persze nem azt jelenti, hogy a csoda feltétel nélkül megtörténhet, és az utolsó stádiumban lév?, gyógyíthatatlannak nyilvánított betegek is kivétel nélkül felépülhetnek.

Azt tanácsolom, hogy semmiképp sem vegyék el a reményt a nagymamától. Ha a bizalmat már csírájában elfojtják, de nem alakulhat ki bel?le az a hit és az az er?, amely átsegítheti ?t a legnehezebb id?szakokon - arról nem is beszélve, hogy ez Önöknek is er?t adhat. Keressék fel a nagymama kezel?orvosát, kérjék ki az ? véleményét, és hozzanak közös döntést arról, miképp tájékoztassák ?t az állapotáról és a várható folyamatokról. Fontos, hogy ezt együtt beszéljék meg, elkerülve az egymásnak ellentmondó információkat, ami kétségbe, és valós krízisbe sodorhatná a nagymamát.

Üdvözlettel:
Herceg Attila drs.