"Én vagyok a marionettbábu, és elvágták minden zsinóromat!"

A szüleimmel kapcsolatban kérném segítségét. Már feln?tt n? vagyok, van családom. Nagyon pici voltam, amikor a szüleim elváltak. El?ször is az apámnak van új családja, vannak féltestvéreim. Nekik mindent megad, büszke rájuk, anyagilag is bármiben számíthatnak rá. Nekünk sohasem fizetett gyerektartast, és volt olyan, hogy 5 évig nem is láttam, pedig egy városban élünk. Engem lenéz, a hátam mögött elég rossz véleménnyel van rólam, pedig jóformán nem is ismer. Fáj az is, hogy az új lányainak mindent megad, nekem rengeteget kellett nélkülöznöm gyerekként és fiatalon is, sosem számíthattam rá anyagilag. Az új gyerekeinek persze mindent. ?k szépek, szép ruhájuk van, szerinte ?k adnak magukra - persze én is adtam volna magamra fiatalon, ha épp nem a számlákra ment volna el minden pénzem, meg tankönyvekre. Tudom, hogy csúnya dolog, egyfajta irigység is. De könnyebb lenne elviselni ezt, ha apám nem tolná mindig az orrom alá, hogy a lányainak mit vett, meg hova utazgattak nyaralni nyáron. Mivel anyát ? lenézi, így nyílván engem is, mert hozzá hasonlít. De hogyan tehet ilyet egy szül?? Nagyon szeretném tudni, hogy mit érez és miért érzi ezt velem kapcsolatban? Borzasztó érzés ez!
A másik, hogy anya nemrég elköltözött a városunkból. Ritkán látom. Nagyon hiányzik, eddig úgy éreztem, hogy csak ? van nekem, mint szül?. A gond az, hogy nem akarja, hogy a közelébe költözzünk, és látom, hogy terhes neki továbbra is az anyaszerep, ezért szeretne már bel?le kilépni. Ezért nem akarja, hogy közel legyünk. Hogy ne kelljen neki esetlegesen újra az anyámnak lennie. Úgy érzem, hogy egyedül vagyok a világban. Én vagyok a marionettbábu, és elvágták végleg minden zsinóromat! Nem tudok megbirkózni ezzel, és egyre mélyebbre csúszom ebbe. Senkinek sem kellek, a családomnak fontosabb egy idegen is. Én nem vagyok nekik jó, sem okos, sem szép, sem ügyes. Még a szakmámat sem ismerik el, hogy valóban tudom azt, amit tudok. Nem tudom, mit tegyek, hogy lássanak végre engem, nem pedig azt az embert, aminek hisznek. Nem tettem sosem semmi rosszat. Miért gobdolnak akkor ilyen semmirekell?nek? Honnan szedik azokat a dolgokat, amiket rólam gondolnak? :(

Kedves Asszonyom!

Levelét olvasva azon gondolkodtam, mi történhetett, hogy egy családos n?, aki maga is édesanya, miért az eredeti családja hiányosságait helyezi el?térbe az életében? Vajon miért ez a meghatározó abban, hogy itt és most Ön hogy érzi magát? A történtek óta sok id? eltelt, sok minden történt, mégis, mintha ezek az események, visszajelzések határoznák meg azt, hogy Ön most hogy érzi magát.

Ha a fenti kérdésekre választ találunk, talán azt is megértjük, hogy mi zajlik most Önben, és könnyebb lesz továbblépni, a jelenbe. Nem írta, hogy mennyi id?s(ek) a gyerek(ek), de azt tapasztaljuk, hogy a szül?vé válással felelevenedik a saját szüleinkhez való viszonyunk is. Hiszen most már mi is azt a szerepet éljük, amit mi kaptunk t?lük gyerekkorunktól fogva. Másrészt pedig a kisgyerekes élet során az anya gyakran maga is újraéli a saját gyermekkorát, így újra er?södik a vágya a támaszt nyújtó szül?k felé. Az Ön helyzetében viszont azt látjuk, hogy egyik szül?je sem tudja a vágyott támaszt nyújtani.

Itt két úton tudunk továbbgondolkodni: az egyik az, hogy vajon máshonnan nem jön-e ez a támasz? Hiszen családos anyaként els?re a párunk szokott eszünkbe jutni, amikor támaszra vágyunk. A házasságáról nem ír a levelében, de lehet, hogy a megoldás egyik kulcsa ott keresend?. A másik út pedig annak megértése, hogy feln?ttként most miért vágyik fokozottan támaszra. A fent leírt elméletem helytálló a kisgyerekes élettel kapcsoltban, vagy valami másról lehet szó?

A szüleinkhez való viszonnyal megbékélni egy egész élet feladata szokott lenni. Ezek a kérdések néha feler?södnek, néha háttérbe szorulnak, de nagyon kevés feln?tt jut el oda, hogy valóban békében legyen azzal, amit megkapott a szüleit?l, és azzal is, amit nem. Ha úgy érzi, er?sen gyötrik ezek a kérdések, érdemes lehet pszichológust felkeresni, aki elkíséri Önt ezen az önismereti úton.

Üdvözlettel,

Kovács Réka