Kedvesemmel fél éve vagyunk együtt. Szeret?i kapcsolatból indultunk, mindketten közvetlenül egy rossz kapcsolat után hullottunk egymás karjába. Én már csak ezért sem tartottam jó ötletnek, hogy komolyabbra vegyük, de bármennyire toltam el magamtól, ? egyre csak közeledett. Mondtam, hogy ez így nem egészséges, és többször beszéltünk arról is, hogy az alacsonyabb társadalmi státusza és m?veletlensége miatt nem fogom tudni egyenrangú partnerként kezelni, és ez egyikünknek sem tesz jót. Nem érdekelte. Szeret. Én pedig egyszer?en képtelen voltam er?szakkal véget vetni a kapcsolatunknak, pedig nagyon szerettem volna nem kínozni tovább. Azt mondja, neki is jó velem, de tudom, hogy bántja, amikor arról beszélek, mik zavarnak (pl. hogy nem tanul nyelveket). De jólesik ránézni, jó, ahogy hozzám ér, és megnevettet. Az önz?ségem képtelen volt elküldeni ?t, és emiatt ráadásul rossz, szívtelen embernek éreztem magam. Azzal nyugtatom magam, hogy legalább mindig ?szinte voltam vele.
Egy id? után hagytam magam, s?t, sikerült végre a jó tulajdonságaira koncentrálnom. Olyankor volt néhány felh?tlen hetünk. De mindig, mikor látok t?le egy indulatos szót, értetlenkedést, indokolatlanul dühödt reakciót, hozzájön az az érzés is, hogy "nem méltó hozzám". Sokkal nehezebben tudok így megbirkózni a problémákkal, amik persze minden kapcsolatban vannak. Az is markáns része a problémának, hogy az édesanyjával szemben (aki egyedül nevelte hármukat) roppant tiszteletlen. Ezt nekem fáj látni, szerintem nem ezt érdemli, ráadásul, ha lesznek
gyerekeink, ?k is ezt a példát látják majd.
Engem viszont feltétel nélkül szeret és ez az érzelmi biztonság akár a családalapításhoz is jó alap lehet. (?) Sokat fejl?dött, mióta velem van: kedvesebb a családjával, beszéltünk nyelviskoláról, többet olvas, jobban érdekl?dik a világ dolgai iránt. Kicsit persze tartok t?le, hogy ezt mind csak azért csinálja, hogy nekem megfeleljen. Mit tehetnék? Lépjek ki miel?bb, annál kevésbé fáj? Vagy adjak esélyt magunknak? Nem akarok senki támasza, létrája, villanyhárítója lenni már (sokszor voltam). El fogom tudni fogadni valaha és fogom tudni tisztelni a már meglév? embert? Ilyen kedves sosem volt velem még senki. De még mindig én vagyok a "fels?bbrend? királykisasszony", akinek keresik a kegyét, és bármilyen szilárdnak gondolom a személyiségem, ez hosszú távon
biztos rossz irányba torzítja majd. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekeknek milyen lehet látni, ha az anyjuk nem tiszteli igazán, ?szintén az apjukat.
Köszönöm türelmét, várom válaszát!
