Tavaly júniusban ismerkedtünk meg, a kapcsolat kezdeményez?je ? volt. Az elején kétkedve fogadtam, hogy bármi komoly dolog alakulhat bel?le, de olyan odaadással és ragaszkodással lendült bele a kapcsolatba, hogy kezdtek elillanni a kételyeim, és egy komoly kapcsolat látszott kibontakozni. A nehézségi faktor a távolság (228km) és kéthetente két nap; ennek ellenére a mindennapi kapcsolattartás megvolt valamilyen formában (telefon, email, chat stb...). A kapcsolat szépen fejl?dött, mindketten egymásba „habarodtunk”, összhang volt, el tudtuk fogadni a másikat olyannak, amilyen, egymás bizalmasai voltunk, minden perc egy felh?tlen pillanat volt, amit vele tölthettem.
Persze az élet mindig hoz megoldandó problémákat, mint például családi okokból nem tudtam a soron lév? második hetet vele tölteni - nem vette jó néven, aztán egy hónapra rá ez sajnos megismétl?dött. Akkor már beszéltünk róla, hogy valahogy csökkentsük a távolságot, de érdemi megoldás nem született. Majd december 21-én meglátogatott és bejelentette, hogy búcsúzni jött. A kapcsolatot csak akkor tudjuk megmenteni - mondta ? -, ha azonnal odaköltözök, ami így ebben a formában nehezen kivitelezhet? lett volna. Derült égb?l villámcsapás, az elején még t?rtöztettem magam, de egy id? után mégis felkerestem telefonon és kezdeményeztem, hogy találkozhassunk megbeszélni, milyen módon lehetne orvosolni a problémát. A beszélgetés normális hangnemben és az ?szinteség jegyében zajlott, és itt kiderültek részletek, mint például, hogy az els? alkalommal, amikor nem tudtam elutazni hozzá, akkor ? azon a hétvégén megcsalt, majd ismételten megtörtént. Végül is a szakítás igazi indoka az volt, hogy a volt kedvese visszakönyörögte magát kegyeibe. Ez már egy ?szintébb indok volt, illetve a távolság... Ebben a helyzetben már nem volt mit tennem, hisz már rideg is volt, nem volt olyan kedves, odaadó, persze a kölcsönös tisztelet megmaradt.
Tudom, kicsit furcsa, hogy bizalmasok voltunk egymással, és mégsem érzékeltem a tornyosuló fekete felh?ket, illetve, hogy amikor meglátogatott, nem az „igazi” indokot mondta, hanem a távolságot emelte ki. Ett?l az id?ponttól atomjaimra estem szét, próbáltam minden emlékét?l megszabadulni, gyógyszereztem magam, blogot írtam és minden mást, amivel el lehet hessegetni a gondolatot, hogy ennek vége. Lassan most már két hónapja nem láttam, és kezd normalizálódni az életem, nem kap el a sírógörcs, ha véletlenül mégis eszembe jut, illetve közös emlékeinket sem ?zöm, s?t gy?jtöm és archiválom. A szakítás után néhanapján e-mail formájában dobtam egy-egy életjelt, amire nagyon diplomatikus válasz érkezett. Majd a közelmúltban egy hosszabb levelezés volt, amib?l megtudtam, hogy a kapcsolata a volt kedvesével nem felh?tlen, s?t megint rossz irányba sodródnak. Velem továbbra is „udvarias” (talán nagyon is) távolságtartó, bármilyen érzelmi megnyilvánulásomat ignorálja. Jómagam nem érzek ellenszenvet iránta, nincs bennem harag, ellenben a folyamatos hiányától nem tudok megszabadulni, lehet, naivan fog szólni, de még mindég szeretem, habár a rideg hozzáállásától irtózom, nagyon fáj. Jelen helyzetben még mindig hajlandó lennék részben feladni az itteni életemet és közel költözni hozzá - és a dilemám itt van, hogy nem tudom eldönteni, van-e esélyem megváltoztatni a helyzetet, visszájára fordítani a dolgok menetét. Ha párhuzamot húzok a volt kedvese esete között és köztem, akkor nem sok, talán annyi, hogy én nem vitatkoztam vele együttlétünk alatt, míg a volt kedvesével heves viták zajlottak; én nem bántottam meg együttlétünk alatt, ellenben a volt
kedvese már többször tiporta a lelkét a porba.
Tegyek újabb er?feszítést a kapcsolat felelevenítésére/megmentésére, vagy merüljön feledésbe (amint leírom, tiltakozhatnékom van). Véleményére, tanácsára vagy mint kívülálló meglátására lennék kíváncsi.
