"Fejb?l" vagy "szívb?l" válasszak?

Alapvet?en párkapcsolati, köt?déssel kapcsolatos kérdéssel/problémával fordulok Önökhöz. Harmincas éveim közepén járok, több hosszabb-rövidebb ideig tartó kapcsolatom is volt már (fél év és 2 év közöttiek), amik jellemz?en ugyanazt a két forgatókönyvet követik, ahogy én látom: vagy „fejb?l” választok, azaz olyan partnert, aki nagyjából megfelel a klasszikus társadalmi elvárásoknak, tehát relatíve jó egzisztenciával rendelkezik, becsületes, ?szinte, korrekt férfiak, akik általában a rajongásig imádnak, mindent megtesznek értem - ezeket a férfiakat én nagyon értékelem, „fejjel” tudom, hogy egy élhet?, stabil hátteret tudnának biztosítani, de szeretni (és itt nem is els?sorban arra a
„gyomorideges” szerelemre gondolok, hanem általánosságban mély érzelmekre, köt?désre) mintha nem tudnám ?ket igazán (alapvet?en csendesebb, nyugodtabb személyiségek, relatíve kiegyensúlyozott élettörténettel). A másik szcenárió pedig, amikor „szívb?l” választok, vagyis beleszeretek valakibe, akivel (az én megélésem és a partner elmondása szerint is) nagyon mély kapcsolat alakul ki, kölcsönösen nagy szeretetben vagyunk együtt - egy ideig, de mindenféle keretek, elkötelez?dés nélkül (mindig a férfi az, aki nem tud elkötelez?dni, annak ellenére, hogy mindenki azt mondja, ilyen n?r?l és ilyen érzésekr?l álmodott mindig, mint amit velem érez), aminek a vége általában fájdalmas szakítás lesz, mert ez a fajta „keret nélküliség” nem fenntartható egyikünk számára sem. Hozzáteszem, hogy nagyjából 2 éve járok pszichoterápiára, mert úgy gondolom, ezek a dolgok bel?lem fakadnak. Addig eljutottam a terápiának köszönhet?en, hogy van egy „apai” (családjáért mindenre képes, gondoskodó, egyszer?bb életre vágyó férfi) és egy „anyai” mintám (az anyám egy elég bizarr n?, akiért az apám rajongott, hatalmas kreativitással, ötletekkel és karizmával megáldva, aki 18 éves koromban nagyon nagy sebeket hagyva bennem és az édesapámban is, depresszióra „hivatkozva” elhagyott minket, és akivel azóta sincs igazán kapcsolatom), ennek nagyjából megfeleltethet? az, hogy én hogyan találok (választok...) párt magamnak…

Viszont, amiben el vagyok akadva, az az, hogy hogyan lehet ezeket a mintákat átírni, hogyan tudnám a „fejem” és a „szívem” szinkronba hozni. Nemrég (3 hónapja) megismertem egy korombeli fiút, alapvet?en jól indult a dolog, de az utóbbi két hónapban szinte egyik napról a másikra pánikrohamok törtek rám, és azóta egyfajta depresszió lett rajtam úrrá, minden sötéten látok, elmondhatatlanul bizonytalan vagyok, üresség tátong bennem. A srác egyébként nagyon megért?, kedves, de valahogy azt érzem, vele sincs meg az a fajta „lelki” köt?dés, amire annyira vágyom valahol. Szóval, alapvet?en jól érzem vele magam, sok olyan programot csinálunk, amiket én alapvet?en szeretek, de az ? személye sem váltja ki bel?lem azt az érzést, amit azok az emberek, akiket úgy érzem, nagyon szeretek (náluk azt szoktam érezni, hogy alig várom, hogy találkozzunk, amikor együtt vagyunk, repül az id?, hajnalig tartó nagy beszélgetések, és nagy nevetések és nem tudom… szóval egy olyan érzés, amit én boldogságnak hívok), és ami most nagyon hiányzik.
A terapeutámmal most azt kezdtük el nézni, hogyan is állok én az elkötelez?déssel, mert szerinte ott lehet a kutya elásva, hogy én félek ett?l, ezért van, hogy vagy én menekülök ez el?l, mikor olyanokkal találkozom, akik erre vágynak, vagy olyanokat „választok” szeretetem tárgyának, akik ezt nem akarják/nem képesek rá. Ez mind nagyon logikusan is hangzik, de nem tudok ebben továbbmenni, mert én akárhogy nézem magamban, nagyon vágyom párkapcsolatra, családra, még a 20-as éveimben volt két olyan kapcsolatom is, akikkel együtt is életem, mert vágyom erre, és tudom, hogy képes is vagyok rá, de ehhez éreznem kell, hogy szeretem azt, akivel vagyok - viszont nagyjából 10 éve már, hogy nem találok (tudok kialakítani…) ilyen kapcsolatot.

Nagyon megköszönöm, ha válaszolnak, hátha abból is tudok meríteni valamit, mert jelenleg nagyon szenvedek, és néha nagyon fáradtnak érzem magam, és elkeseredem, hogy életem végégig is kereshetem magamban az okokat, akkor sem fog semmi változni. A pánikra most elkezdtem járni egy autogén tréning tanfolyamra, a terápiát is folytatom, szedek magnéziumot és orbánc? kivonatot, egyébként „normál állapotomban” elég aktív életet élek, sok, több évtizedes barátságot tudhatok magam mögött (kicsit nekem ez is ellene szól az elkötelez?dést?l való félelmemnek, bár nyilván egy barátság és a párkapcsolat nem ugyanaz), szeretek sportolni, élvezem a munkám, de most mindez mintha egy szürke ködben lenne, állandóan "fuldoklom", szédülök és csak járatom az agyam… de nagyon szeretnék ebb?l kikerülni, boldognak és kiegyensúlyozottnak lenni, hogy másokat is azzá tegyek, mert így azt érzem, másokat is (l. a fiú, akit most megismertem) csak „bántok”. Szóval, mintha én valahogy nem tudnám, mi is az a szerelem/szeretet.
Válaszukat el?re is nagyon köszönöm!

Kedves Kérdez?!

Levelében van egy rendkívül fontos kifejezés, ami magyarázatot adhat problémája gyökerére, ez pedig a „szeretetem tárgya”. Ha szeretem a természetet, annak tárgyát meglelhetem egy növényben, a saját kertemben. Ha éget? vágyat érzek arra, hogy gondoskodásomat kimutassam, gyakoroljam, akkor ez irányú szeretetem tárgyát meglelhetem az autómban, amit figyelmesen ápolok, óvok, rendben tartok. Azonban ha kiegyensúlyozott, harmonikus párkapcsolatra vágyom, akkor nem beszélhetek szeretetem tárgyáról.

Persze, amit most leírtam, nagyon leegyszer?sít?nek t?nhet, ezért megpróbálom árnyalni a képet. Sorait olvasva számomra úgy fest, mintha a „szívb?l” és a „fejb?l” választott társakhoz két különböz? viszonyulást mutatna. Az el?bbieket idealizálja, szinte felmagasztalja, míg utóbbiakat valóban tárgyként kezeli. Ezzel az a probléma, hogy ha a másikat magam fölé helyezem, akkor saját magamat szükségszer?en „lealacsonyítom”, vagyis rögtön gátat szabok annak, hogy harmonikus párkapcsolat jöhessen létre. Abban ugyanis nem alá- és fölé-, hanem mellérendeltség van.

Gyakran hallani, hogy „mintha a másik kiegészítene engem”. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a másikban maximálisan megvan az, ami bel?lem hiányzik. Az ugyanis nem harmóniát, hanem ellentéteket szül – az ellentétek pedig nem vonzzák egymást. A „kiegészítés” csak akkor lesz m?köd?képes, ha az érintett tulajdonságok, igények mindkett?nkben jelen vannak, csak eltér? mértékben. Például: szeretem az állatokat, a párom pedig jártas a fajok ismeretében, tudja, hogyan kell ?ket gondozni, értékes ismeretekkel rendelkezik. Ebben az esetben az érdekl?désem még magasabb szintre juthat, sokat tanulhatok a páromtól. Ha viszont én szeretem az állatokat, ?t azonban teljesen hidegen hagyják, netán ellenérzései vannak, az nézeteltérésekhez vezethet.

Nézzük meg közelebbr?l az Ön esetét. Azt írja, akiket „fejb?l” választ, „nyugodtabb személyiségek, relatíve kiegyensúlyozottabb élettörténettel”. Bár önmagáról nem sokat ír, sorai alapján könny? elképzelni, hogy ezek a tulajdonságok nem jellemzik Önt. Inkább aktív, szenvedélyes – olyannyira, hogy akár a végletek között is képes táncolni. Ezek a széls?ségek megingathatják azokat a férfiakat, akiket Ön „szívb?l” választ. Talán éppen az irántuk tanúsított túlzott közelség az, ami miatt úgy érzi, ?k nem tudnak elkötelez?dni. (Vagy egész egyszer?en mást értenek elkötelez?dés alatt.) Szintén lehetséges magyarázat lehet, hogy azt a rajongást, amit Ön leír, érzése szerint a férfiak nem tudják folyamatosan „biztosítani” – pontosabban próbálnák, de az érzelmi hullámvasút mellett a stabilitás nem érzékelhet?.

Ír még egy érdekes kifejezést: „gyomorideges szerelem”. Ez azt is jelentheti, hogy fokozott intenzitást vár el a párkapcsolataiban – szemben a korábban már leírt stabilitással. Ehhez azonban nagyon nehéz olyan társat találni, aki szintén igényli ezt a fajta felfokozottságot, és képes alkalmazkodni az Ön igényeihez.

A szül?kt?l örökölt köt?dési mintázatok valóban fontos szerepet játszhatnak feln?tt korunkban, ám én úgy gondolom, hogy egy érett és kompromisszumképes személyiség hajlandó alkalmazkodni és megállapodásokat kötni az egészséges párkapcsolat érdekében.

Hova vezet az, ha állandóan felfokozott életet élünk, nem kötünk kompromisszumokat, nem alkalmazkodunk, és ?rl?dünk a párkapcsolati kudarcaink miatt? Depresszióhoz és pánikhoz. Az autogén tréning, a terápia és az étrend-kiegészít?k csak akkor lesznek valóban hatásosak, ha hajlandó felismerni, hogy a túlpörgetett élet nem el?nyös, és hosszú távon nem fenntartható. (Nem véletlen, hogy az étrend-kiegészít?kre ráírják, hogy nem helyettesítik a kiegyensúlyozott étkezést.)

Tehát ha eredményt és pozitív hatást szeretne, mérlegeljen és változtasson!

Üdvözlettel:
Herceg Attila