Félek az elkötelez?dést?l?

Kedves Attila! Olvastam - többek között - egy nálamnál csak pár évvel id?sebb lánynak adott válaszát, akinek hasonló jelleg? problémája volt, mint nekem, csak más t?r?l fakadóan: a visszahúzódó természete. Gondoltam, megírom én is a gondomat, hátha a válaszából sikerül rájönnöm, hogyan lehetne azt orvosolni. 19 éves, egyetemista lány vagyok, szeret? családdal, nagyszer? barátokkal. Csakhogy ez nem volt mindig így. Bár otthon sosem voltak megoldhatatlan konfliktusaink, de mindannyiunkat megviselte szüleim munkahelyvesztése, szeretett nagyszüleim halála - engem pedig még az is, hogy az osztályom ellenem fordult. Egy iskolaváltás, 1 év pszichológus és 2 év pszichiáter kellett ahhoz, hogy ne fájjon többé a hasam az idegességt?l, és elkezdjek újra nyitni az emberek felé, hogy id?vel újra az a cserfes, nevet?s kislány legyek, aki imádott játszani, produkálni magát mások el?tt. Sajnos, ez az énem azóta sem tért maradéktalanul vissza - bár a helyzet, amióta egyetemre járok, határozottan jobb. Addig, az általános végén és a gimnáziumban sokat voltam egyedül, mert én nem nagyon mentem oda másokhoz, és ?k sem jöttek oda hozzám - mondván, megközelíthetetlen vagyok (ahogy kés?bb visszahallottam). A gimiben is elvileg annak köszönhettem az els? csalódásomat, hogy túl csendes voltam, és alig beszéltem - a srác meg nem tudott mit kezdeni a helyzettel, és, ahelyett, hogy megismert volna jobban, inkább megalázott, mert azt egyszer?bb, mint a dolgok mélyére látni. Négy évig nem tudtam helyretenni magamban a dolgot, lelkileg kicsit kiüresedtem. Ballagás után az egyik barátn?m megismertetett egy huszonéves fiúval, akivel úgy t?nt, talán összejövünk - ám amikor rájöttem, hogy ? csak egy nyári kalandot lát bennem, kiadtam az útját. Persze fájt, és összetörtem - ha lehet, még jobban. Teljesen kiábrándultan utaztam fel augusztus végén a városba, ahol szeptemberben a tanulmányaimat kezdtem. Akkor azonban, szinte az els? pillanatban megtetszett az egyik leend? csoporttársam. A kapcsolatunk nagyon nehezen indult, mert, mint kés?bb kiderült, a gimiben neki sem volt egyszer? az élete. Egy közös rendezvényen aztán úgy t?nt, megtörik a jég. Onnantól kezdve egyre több id?t töltöttünk együtt, beszélgettünk, vitatkoztunk, év?dgettünk - egy tanszéki kiruccanás során pedig úgy éreztem, talán valami alakul köztünk - talán megtaláltuk mindketten egymásban, akit kerestünk. Ez azonban hiú ábrándnak bizonyult, legalábbis a jelen állás szerint. Bár velem és a barátn?mmel még mindig nagyon sok id?t tölt, szerintem már csak a barátn?m miatt - nekem nagyon úgy fest, hogy beleszeretett. Mindig körülötte somfordál, dicsérgeti, ad a véleményére, meghívja helyekre... Mégsem emiatt kezdem meggy?lölni ?t. A barátn?m tényleg csodálatos lány, maximálisan megérdemli a figyelmet. Én viszont nem hiszem, hogy rászolgáltam volna arra, hogy a fiú a meggondolatlan szavaival és találgatásaival, amikkel próbálja feltérképezni a személyiségemet (mert újabban még kíváncsibb lett, mint régebben), minden régi sebemr?l letépje a b?rt, méghozzá elemi er?vel. Jelenleg tehát adott egy jó kis érzelmi z?rzavar, amihez társult még egy tényez?. Egy srác, aki számomra teljesen váratlanul randira hívott. Múlt héten vele és a barátn?mmel elmentünk kávézni, mert meghívott minket. Akkor még nem volt semmi. Két nap múlva azonban megkérdezte, mit csinálok aznap este. Bár nekem az az id?pont nem volt jó, de számot cseréltünk, hogy akkor majd még kés?bb összefutunk. Így is történt, még akkor délután felhívott, aztán este sms-eztünk, és megbeszéltük, hogy másnap találkozunk. Hát... nem volt valami felejthetetlen élmény, azt kell mondjam. Aranyos, meg bírom a stílusát, de hosszú távon nem tudom magunkat elképzelni egymás mellett. ? inkább csak sztorizgatott, magáról mesélt, rólam keveset kérdezett - ha mégis, akkor az csak arra irányult, hogy mit tudnánk közösen csinálni azok közül a dolgok közül, amiket szeretünk. Be akar mutatni a haverjainak, hív majd pár nap múlva, meg elhívott egy közös nyaralásra - mindezt 3 nap ismeretség után... Viszont ? is egy csalódáson van túl, és tud az enyémr?l is - nekem tehát úgy t?nik, mi lehetnénk egymás vigasztalói, de semmi komolyabb. Nem érzek vele semmiféle lelki közösséget, ami alapján beleszerethetnék - viszont amikor simogatta a kezem, az határozottan jó érzés volt... Ha tudnám biztosra, hogy ebben az egészben ? is csak egy kalandot lát, akkor lehet, belevágnék - de hosszú távra nem tudnék vele tervezni. Mivel azonban nem tudok semmi biztosat, nem szeretnék elkezdeni játszani vele, sem az ? idejét vagy az enyémet pazarolni. Bár a barátn?im drukkolnak, hogy végre legyen valami, de én már most határozottan érzem, nekem nem ? a nagy szerelem... Hol van hát akkor a probléma? - tehetné fel most nekem a kérdést. Ott, hogy valamiért itt is, és az el?z? kapcsoltkezdeményem kapcsán is azt éreztem, hogy félek az elkötelez?dést?l. Hogy ha a dolgok komolyabbra fordulnának, nem tudnék eleget tenni olyan hamar a "barátn?i kötelezettségeimnek", ahogy azt a partner elvárná. Ön szerint miért lehet az, hogy miel?tt elkezd?dne egy kapcsolat, máris azon kezdek el gondolkodni, hogy miért lesz majd egyszer vége? Egyszer?en csak nem találkoztam még a megfelel? partnerrel vagy ennél többr?l lehet itt szó? Hatással lehetnek rám még mindig a múltbeli események, annak ellenére is, hogy úgy hiszem, már nagyrészt sikerült ?et feldolgoznom? Kíváncsi vagyok a véleményére. A válaszát el?re is köszönöm: Tia

Kedves Tia!

Gyakran le szoktam írni, hogy nem egyszer? (és sokszor nem is éppen hálás) vállalkozás választ vagy tanácsot adni valakinek, akit csak néhány soron keresztül, meglehet?sen felületesen ismerünk meg. Különösen nehéz akkor, amikor olyan témával kapcsolatban tesz fel kérdést, amely a személyiségét átfogóan érinti, ugyanakkor a történetét csupán a saját narratíváján át, mindössze egy néz?pontból ismerjük.

Ezt az Ön esetében újra szükségesnek látom hangsúlyozni, így a gondolataimat, felvetéseimet ezek tükrében írom le.

Szülei munkájának megsz?nése, illetve a nagyszül?k elvesztése értelemszer?en mind olyan trauma, ami ellen Ön semmit sem tehetett, nem lehetettek azoknak okozója a legcsekélyebb mértékben sem. Ez viszont már nem mondható el az egykori osztálya általi kiközösítésr?l. Minden bizonnyal olyan folyamatról van szó, amely egyrészt nem egyik pillanatról a másikra zajlott le, másrészt az okok között találnánk olyanokat, amelyek az Ön személyéhez kapcsolódnak.

Miért fontos ez? Azért, mert a kés?bb felvázolt problémák mindegyikében kizárólag az áldozat szerepében jeleníti meg önmagát.

Figyelje meg: a szerelmi történetekben kivétel nélkül el?jön a megalázottság. Az els? csalódásnál még ugyan tulajdonít okot önmagának, ám a kés?bbieknél már nem. A másik közös vonása a csalódásoknak, hogy (az els?t kivéve) mindegyik esetben közvetett módon ismerkedett meg a fiúkkal, vagyis egy barátn?jén keresztül. Ez persze írható a visszahúzódása számlájára, ám az, hogy ez a tény mindig hangsúlyosan jelenik meg, sokkal inkább arra enged következtetni, mintha arra törekedne, hogy ne legyen direkt résztvev?je a történeteknek, ezzel védve önmagát. Így ha süllyed a hajó, feltartott kezekkel lehet mondani, hogy „tulajdonképpen én nem is akartam”, vagy még rosszabb esetben van kire hárítani a kudarcot.

Ezzel azonban leginkább önmagának árt.

Egyrészt a feln?tt férfiak többsége nem szereti, ha valaki csak „kerít?n át” érhet? el. Azzal persze semmi gond sincs, ha egy barátn?je bemutatja Önt egy férfinak, viszont ez kell fogadnia, hogy az ? szerepe mindössze idáig terjed. Ha ragaszkodik ahhoz, hogy az a bizonyos harmadik a továbbiakban is legyen jelen, azzal a barátn?jére, illetve a kiszemelt férfira is olyan terhet rak, ami számukra rövid távon is kínos lesz, s igyekezni fognak attól megszabadulni. A férfi elfordul Önt?l, már nem fog érdekl?dni, s a barátn? is kerülni fogja az Ön társaságát.

Veszteség: 2 f?. Ki lesz a b?nbak? Jó eséllyel a barátn? – pedig nem ? szúrta el.

Fél-e az elkötelez?dést?l? Talán leginkább abban az értelmében, hogy az igazi elkötelez?désben nem lehet ott a harmadik.

Nem találkozott még a megfelel? partnerrel? Mindaddig, amíg szüksége lesz a közvetít?re, önmagát fosztja meg annak az esélyét?l, hogy a másikat valóban megismerhesse. Csak közvetett, felületes képe lesz a másikról. Így viszont honnan tudhatná, hogy a megfelel? partner-e? Ha pedig nem ismeri, kár elkötelez?désr?l beszélni.

Ha tehát engedi, hogy a dolgok közvetlenül Önnel történjenek meg, minden bizonnyal képes lesz arra, hogy a harmadik féllel együtt az áldozat szerepét is elhagyja.

Üdvözlettel:
Herceg Attila

...