Félek, hogy megbántom Anyukámat, ha különköltözöm

Kedves Sarolta! 23 éves lány vagyok. Nem is tudom, hol kezdjem... A jelenlegi kapcsolatom 1 éve tart, úgy gondoltuk, hogy összeköltözünk. Ez mind szép és jó, a problémám a következ?: édesanyámmal mindig is nagyon jó és szoros volt a kapcsolatunk. Egyke gyerek vagyok. ? szívbeteg, 3 szívinfarktusa volt és egy ércsere-m?téte, asztmás, cukorbeteg stb... Tehát rengeteg egészségügyi problémája van sajnos. Nagyon félek, hiszen még egy infarktus és elveszítem ?t - az orvosok is
megmondták, és ez sajnos bekövetkezhet bármelyik pillanatban. A jelenlegi barátomat nem nagyon kedveli, mert van már egy gyereke az el?z? kapcsolatából. Tehát attól félek, hogy ezzel én megbántom ?t, hogy külön életet szeretnék élni. És lelkiismeret-furdalásom is van/lesz amiért "otthagyom" ?t. Pedig városon belül leszek, ugyanúgy tudunk napi szintrn találkozni is akár, de valamiért mégis iszonyatosan bánt ez a dolog. A páromat nagyon szeretem, tudom, hogy ? az én boldogságom. De az anyukám akkor is a mélypontom! Kérem szépen, hogy segítsen nekem a tanácsával vagy a véleményével.

Kedves 23 éves lány!

Gratulálok ehhez a szép döntéshez, nagy öröm, ha ehhez hasonló megszületik, megérlel?dik egy pár tagjai között! És életkorához mérten éppen id?szer? is. Az viszont rendkívül szívbemarkoló, ahogy ennek a nagyszer? és természetes lépésnek a lehetséges következményeit rémképként lefesti... nem tudok mást tenni, hát képviselek egy objektív álláspontot. Remélem, kihallja majd bel?le az empátiámat minden fél irányában, és nem szívtelennek értékeli majd (ami attól tartok, megakadályozná abban, hogy elérjenek Önhöz a szavaim).

Az édesanyja részér?l szerepével, kettejük kapcsolatával, és az Ön érzékenységével való súlyos visszaélés volna, ha megbántódna, hogy Ön "otthagyja ?t", és ezért bármilyen formában "büntetné". Az ? igazi, egyedül érvényes célja és érdeke anyaként az lenne, hogy boldog, önálló feln?tt n?vé láthassa cseperedni a gyermekét! Persze emellett azt is érdemes számításba venni, hogy joggal kíván valamilyen mértékben támaszkodni érzelmileg és egyéb támogatás reményében is feln?tt lányára. De itt a kulcsszó a mérték! Valószín?leg nem könnyíti meg a helyzetet, ha más támasza nemigen van. (Édesapjáról, más rokonról nem ejt szót a levelében).

Mindezt egybevetve tehát az a munka vár Önre, hogy leszámoljon félelmeivel, lelkiismeret-furdalásával - ezzel valójában édesanyját is segítve abban, hogy tisztábban lássa a helyzetet, és könnyebben megtalálhassa benne a saját helyét! Hiszen az Ön túlzott b?ntudata tulajdonképpen ?t is benne tartja ebben a játszmában... Szóval: ha Ön ?szintén képes abban hinni, azt képviselni, hogy az Ön boldogsága, önállósodása jelenti édesanyja sikerét és elégedettségét - és hogy ? is képes és alkalmas arra, hogy Önt elengedje (!), ez sokat fog segíteni. Ekkor lesz képes feln?tt szerepb?l újra szeretetteli módon kapcsolódni ?hozzá - aki egy másik önálló feln?tt ember... Fontos lépés lehet efelé, ha egyszer?en, nyíltan elmondja neki: hogy ? fontos Önnek, de nem attól maradnak közel, ha együtt is élnek. Illetve, hogy Önnek fontos az ? támogatása a saját döntései felvállalásában, önálló élete kialakításában, stb.

Kívánok sok örömet a napi szint? találkozásokban az édesanyjával (vagy ahogy majd az igényei és lehet?ségei diktálják), sok boldogságot a párjával való kapcsolatban!

Üdvözlettel

Benczné Simon Sarolta