Figyelmen kívül hagyom az érzelmeket

Tisztelt Szakért?! Az az igazság, hogy fogalmam  sincs, hol kezdjem - már a témát sem tudtam megadni az ?rlapon... Az én egész életem a tanulásról szól. Mindig azt tanulom meg, amire másoknak szüksége van. Eredeti szakmám: hangszeres zenész. Azonban pályafutásom során nem csak választott hangszeremen tanultam, hanem sok más egyéb hangszeren is - nem hivatalosan, munkatársaimtól... E mellett szakmámon belül még számos dologhoz értek. Továbbá szakmámon kívül is jártas vagyok jó néhány dologban. Ha valakinek valamilyen szellemi termékre van szüksége (pl. 3D virtuális tervezés/modellezés, weblapkészítés, problémamegoldás stb.), nekem szólnak, t?lem kérnek segítséget, t?lem várják a megoldást; és én segítek is. Munkámat megköszönik, tisztelik, meghálálják, és visszavárnak. Mostanában kinéz még egy el?léptetés is. Ez ugye így elmondva nem is olyan rossz? Azonban a magánélethez egyáltalán nem értek... A tanulás és feladatteljesítések közben "kidobáltam" azokat a dolgokat magamból, melyek gátat szabtak a teljesítményemnek. Feladatteljesítés közben nem érzek az égvilágon semmit, egyáltalán semmit! Nem érzem, hogy fárasztó, nem érzem, hogy ny?g, nem érzem, hogy unalmas, sem azt, hogy jó úton halad, nem tölt el jó érzéssel, hogy haladtam valamit egy-egy munkámban... Semmit sem érzek, és ez mára megszokássá vált. Dolgozom, elvégzem, amit kell, aztán hátrad?lök és kikapcsolódom. Aztán jön egy újabb munka - s?t, manapság már egymásba érik a feladatok és megbízások -, elvégzem, és csak végzem és végzem... Ez engem nem zavar, s?t, úgymond lételememmé vált, mert szeretek alkotni, szeretem alkotásaimmal megajándékozni az embereket! Ugyanakkor ebb?l óriási problémám adódott. Feleségem van és egy gyermekem. Ennek háttere igen összetett, együgy? és konfliktusokkal teli. Mint én magam is, ha a magánéletr?l van szó. Nekem soha senki nem tanította meg, hogyan kell az emberekkel viselkedni - ha nem munkáról van szó. Fogalmam sincs, hogyan kell empatikusnak lenni, hogyan vigasztaljak meg valakit, hogyan vegyek részt az ? lelki világában. Számomra az érzelmek hormonális válaszok a környezet hatásaira. A saját érzéseimmel egy dolgot tudok kezdeni: figyelmen kívül hagyom ?ket. Nem tudom ?ket kezelni, és ebb?l kifolyólag más emberek érzelmeit sem. És erre szép lassan rámegy a házasságom... Nem tudok egyszer?en mit kezdeni a nejem problémáival, lelkizésével. Tudom, hogy egy n?nek ez fontos, de én nem látok mást, mint megoldandó feladatokat, amiket egyszer?en meg lehet oldani. Nem értem azt, amikor csak beszél és beszél, hogy neki milyen rossz. Ha nekem rossz, akkor megoldom a problémát és ezzel el van intézve, nincs többé rossz. De a n?k nem ilyenek... Én nem érzek negatív érzéseket. Pozitívakat viszont igen: képes vagyok az elégedettségre, a pozitív izgalmakra, a fellelkesülésre, a kellemes élvezetek nyújtotta befogadásra, az önfeledt szórakozásra, még a szeretetre is - a kislányom 1 éves, és szeretem! De a nejemmel nem jövünk ki jól egyáltalán... Nem tudok mit kezdeni a panaszkodós monológjaival... A nejem azt mondja: a nehéz id?kben kell segítenünk egymást. De ami számára nehéz probléma, az számomra egyszer? feladat. ? úgy mondaná: soha nem hallgatom meg. Ez persze nem igaz, de miután végighallgatom, nem tudok mit mondani. Nem várja, hogy segítsek, csak hallgassam meg... Miért? Nem értem... Egyszer?en nem tudok ezzel azonosulni... A minap házimunkás napot tartottam, egy délután megcsináltam azokat a teend?ket, amik számára egy hétig is eltartanak... Panaszkodott korábban, hogy milyen nehéz, én meg egyszer?en csak elvégeztem és kész. Nem értem! És ahelyett, hogy értékelné bennem a pozitivitást, számon kéri rajtam a negatív érzelmekkel szembeni empátia hiányát. Azt hittem, adhatok neki a pozitivitásomból, hogy boldoggá tehetem, hogy felh?tlenné varázsolhatom az életét, de nem sikerült. Mi több, csak tönkretettük egymást... Az lenne a kérdésem, hogy hogyan tudom én ezt megoldani? Meg lehet tanulni valahogyan, valakit?l, valamilyen módon azt, hogyan kell bánni az emberekkel, az érzéseikkel? Meg lehet tanulni egyáltalán az empátiát? Ha igen, hogyan? Vagy mit tegyek, hogy megoldódjanak a kett?nk között lév? perpatvarok? Nekem kellene változnom - annak ellenére, hogy nem érzem szükségét? Vagy miért jobb csak panaszkodni valamir?l, mint megoldani és aztán hátrad?lni? Miért várják el az emberek, hogy ha ?k rosszul érzik magukat, akkor az empátiára hivatkozva mi is érezzük rosszul magunkat? Rengeteg kérdésem van, amire nem tudom, hol találhatnék választ... Válaszát el?re is köszönöm, tisztelettel: Vilmos

Kedves Vilmos!

Bár leveleidre nem az érkezési sorrendjük szerint válaszoltam, visszautalnék a korábbiakra, ugyanis véleményem szerint végigkövethet? bennük az a vonulat, ami a házasságod kudarcához vezetett.

A leginkább mértékadó a lélek és az érzelmek körül zajlott vita. Legels? és mostani leveledben is hangsúlyozod, hogy az érzelmek szerinted csupán hormonális válaszok, amelyek ellen fel lehet vértez?dni megfelel?, tudatos gondolkodással – s mint írod, ez neked sikerült is. Elmondásod szerint nem ismered a negatív, akadályozó érzelmeket, pontosabban azokat teljesen képes vagy kizárni. Legutóbbi leveledben, amelyben leírod a házasságod kudarcát, mégis egyszerre vagy feldúlt, kiüresedett és reményvesztett – ezek pedig meglehet?sen negatív érzelmek. Problémákról beszéltél, amelyeket egész egyszer?en meg kell oldani, s mégis szembesültél eggyel, amit nem sikerült jóvátenni.

Persze, ez nem egyedül rajtad múlt. Ez közös probléma volt, amit nem lehet a másik meghallgatása nélkül, érzelmeinek figyelmen kívül hagyásával megoldani.

Azt írod, abban bíztál, hogy sikerül a saját pozitivitásodból adnod a feleségednek. A gond abban rejlik, hogy a pozitivitás nem egyenl? a negatívumok hiányával. Semmi sincs, ami önmagában értelmezhet? lenne. Az ugyan igaz, hogy az értelmezés során számtalan módon dönthetünk, de egyik út sem lesz valóban sikeres, ha nem ismerjük az adott dolog ellenkez? oldalát. A pozitív negatív nélkül nem lehet egész(séges).

Szintén tanárember vagy. Gondolj bele: meg tudod értetni a növendékeddel, miként játsszon helyesen egy hangszeren, ha nem mutatod meg a hibáit? Én egyre inkább azt tapasztalom, hogy a tanítványok a hibák által jutnak el?re. A hibára viszont rá kell ?ket vezetnünk, és be kell mutatnunk a hibás és a helyes gyakorlatot is. E nélkül nincs fejl?dés.

Hiszem, hogy ezeken a folyamatokon Te is végigmentél. Azt írod, kidobáltál magadból mindent, ami negatív és hátráltat. Ez viszont szükségképpen azt jelenti, hogy mindezek jelen voltak, Te pedig képes voltál felismerni és átélni ?ket.

Talán inkább tagadásról van szó, mintsem pozitivitásról. A fejl?dés tudatos gátlásáról. A tagadás, az elfordulás azonban nem oldja meg a problémákat, s?t, inkább csak felhalmozza azokat.

Mi is történhetett valójában?

A problémák – tehát a negatívumok – az orrod el?tt hevertek, de Te falakat emeltél eléjük. Csakhogy nem a fal volt az er?sebb. Most pedig rád zúdult minden, és nem találod magad. Minden er?feszítésed ellenére bekövetkezett az, amit?l talán a legjobban féltél.

Lásd be: már nincs csata, nincs miért harcolnod. Minden egyes kardcsapásoddal csak mélyebbre ásod magad a törmelékek között.

Nem érdemes mást tenned, mint lassan felállni és elkezdeni újraépítened magad. Ha ebben szükséged van egy szakemberre, ne légy rest segítséget kérni.

Üdvözlettel:
Herceg Attila