Fogadja el édesanyját olyannak, amilyen

A szüleim kicsi koromban elváltak. Anyám gyerekkoromban teljesen kizárta az életünkb?l apámat, aki hamar újran?sült, és nem is nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy foglalkozzon velem. Anyámnak nem lett új párja, a szüleihez költöztünk és velük n?ttem fel. Kicsi koromban nem emlékszem, hogy valaki elmondta volna nekem, hogy is történt a válás, mi van apámmal. Az évek alatt nagyon lassan összetettem a képet, megértettem, hogy anyám volt az, aki nem engedett apám családjának a közelébe. Anyukámnak van egy bátyja, aki külföndön él a családjával. Amikor hazalátogatnak nyaranta és ünnepekkor, valamiféle családi gy?lölködés alakul ki. Nem tudom, mib?l fakad. Anyukám ilyenkor mintha mindenkit utálna, az apját, az anyját, a testvérét és családját.
Féltékenység. De egy 50 éves n?nek szerintem nem úgy kellene viselkedni, mint egy kisgyereknek, akinek testvére született (de ezt nem tudhatom igazán, mert nincs testvérem). Nagy családi ebédekkor hamar elvonul a szobájába (megjegyezném, hogy nem t?nik depressziósnak, mert rendszeresen jár tornázni, az utóbbi fél évben lett barátja is, baráti társasága is van, utazik). Gyakorlatilag csak egymás mellett él a szüleivel, akiken nem nagyon segit, kiabál sokszor, parancsolgat, kioktat. Én már nagyjából 5 éve elköltöztem itthonról, nem tudom, mi történik év közben, a kapcsolatuk milyen egy átlagos napon. De nem felh?tlen. Néha jóban vannak, de azt látom, hogy anyám nagyon gy?lölk?d?, és ? a konfliktus f? forrása, ami engem nagyon zavar, mert szeretem ?t,  de közben meg bennem is feléleszti azt az érzést hogy iránta gy?lölködjek, mert látom, a család mennyire kinlódik miatta. És mikor hazajövök és szembesülök ezzel, mélyen megvisel engem is, és eszembe jut, gyerekként mennyire ?rl?dtem ezen, nem mertem és nem tudtam beszélni err?l senkinek, csak valahogy próbáltam elfelejteni. Aztán néha sikerült, mikor itthon javultak a kedélyek.
Valójában nem kivánom megfejteni, mib?l fakad ez az egész, nem akarom tudni a konkrét eseményeket, mert szerintem ez az ? ügyük. Amit szeretnék megkérdezni, hogy (ebb?l a teljesség igénye nélkül összefoglalt kis leirásban) tudna e valamit mondani anyám viselkedésére, és hogyan terelhetném olyan irányba, hogy ezt a rövid id?t, amit a szüleivel tud még tölteni, valamennyire normális viselkedéssel töltse. Eddig akármikor rászóltam vagy kérd?re vontam, úgy érezte, támadom, mindenki ellene van. Én tudom, hogy sajnos nem volt boldog az élete (amir?l részben ? is tehet), de ezzel nem tör?dve próbált nekem mindent megadni és ezt nem éreztetni velem - bár ez teljesen behálózta az itthon töltött éveimet, és miután elköltöztem, még hosszú ideig gyötr?dtem ezen. De részben ezért ritkán is látogatok már haza, és akkor valamennyire sikerül ezt kizárnom az életemb?l, elmenekülök el?le.
Nagyjából soha senkinek teljes egészében err?l nem meséltem. Ezt-azt elmondtam, de valójában rettent?en szégyelltem, hogy ilyen a családom (hatalmas veszekedések, kiabálások, amit én gyakorlatilag csak megfigyeltem). Kivülr?l senki nem gondolta, hogy engem ilyen dolgok nyomasztanak (bár biztos néhány viselkedésemb?l lehetett következtetni, hogy nem minden oké). A másik kérdésem pedig az lenne, van-e esély arra, hogy én ezeket a dolgokat elengedjem valaha, túllépjek rajta, és felülemelkedjek (miközben segiteni szeretnék magamon és a helyzeten is,
és nem megroppanni és meg?rülni).

Kedves Kata!

A levelének második részében írtakra válaszolnék el?ször. Már azzal is segített magán, hogy elköltözött édesanyja és nagyszülei lakásából. Jó, hogy már nem – vagy csak ritkán – részese a közöttük zajló veszekedéseknek. Jól látja, hogy talán tényleg nem azt kellene megtudni, mi történt a szülei között. Az édesanyja élete teljes, annak ellenére, hogy sokszor ugyanúgy érzi magát családja körében, mint gyermekkorában. Ebben szülei, testvére is partnerek, de ez az ? történetük. Az édesanyját nem tudja megváltoztatni és ez nem is az Ön dolga. Önnek a saját történetét kell feldolgoznia. Fontos dolgozni azokkal az élményekkel, érzésekkel, melyeket gyerekkorától kezdve átélt, édesanyjával való kapcsolatáról, édesapja iránti érzéseir?l. Ez nem jelenti azt, hogy ezt „le kellene játszania” édesanyjával.

Leveléb?l úgy gondolom, hogy Ön feln?tt, önálló ember. Már nem kell vívnia a családjával, csak a saját fejl?dése a fontos. Minél feln?ttebb lesz, minél távolabbról szemléli családja életét, annál jobban látja majd a közöttük lév? viszonyokat. Már most is sok felismerést olvastam a levelében. Ezek segítenek abban, hogy a saját feln?tt élete kevesebb indulatot, veszekedést tartalmazzon, mint a gyerekkora.

Szeresse és fogadja el édesanyját olyannak, amilyen, és igyekezzen megérteni, miért lett ilyen. Ne akarja megváltoztatni.

Fontos lenne, hogy ne tartsa magában vívódását, ha csak magában pörgeti a gondolatait, akkor nagyon sok energia elvész. Ossza meg valakivel, aki meghallgatja. Egy barát, egy ismer?s, vagy, ha egyik sem nyeri el a bizalmát, akkor egy pszichológus segíthet megszabadulni a sok rossz élményt?l, érzést?l. Ez segíthet túllépni, elengedni, de legalább elviselhet?vé tenni az átélteket. Így esélye lehet, hogy ne ismételje meg azokat a kapcsolati mintákat, melyekt?l annyit szenvedett.

üdvözlettel

bárdos kata