Kedves Kata!
Az a lány vagyok, aki írt Önnek az akkortájt problémás kapcsolata és a munkahelyi gondjai betet?zése miatt. A tanácsát utólag is nagyon köszönöm! Azóta az ügy megoldódott, átbeszéltük a dolgokat a párommal, és a - már csak egykori - f?nököm, mihelyst megsejtette, hogy nem akarok t?le semmit, és még sikeresen beletenyereltem az érzéseibe is egy vita során, szinte azonnal kirúgott. A barátommal viszont napról napra er?sebb a kapcsolatunk, és úgy két hónapja már biztosra érzem: csakis vele terveznék jöv?t! :) A probléma párkapcsolati része tehát szerencsére már nem releváns. Viszont most, hogy munkanélküli lettem, és sajnos egyik régebbi szakmai kapcsolatom sem bizonyult igazán el?reviv?nek, úgy néz ki, két reális irányvonalam maradt:
1. vagy megkockáztatom, hogy egy középvezet?i pozíció után ismét alkalmazott legyek valahol, és kitegyem magam annak, hogy a (sajnos mostanra már er?s lábakon álló) zárkózottságom és az ?szinteségem miatt (meg mert nem fekszem le senkivel az el?nyökért) kirúgjanak,
2. vagy végre meglépem azt, amire igazából mindig is vágytam: a magam urává válok most, 25 évesen, ugyan több éves releváns munkatapasztalattal, de - ahogy azt az elmúlt hónapokban folyamatosan, sok helyr?l az orrom alá dörgölték már - "szemtelenül fiatal" ként. Azaz, vállalkozó lennék, a sz?kebb területemen belül viszonylag kevés tapasztalattal, mégis, talán elszántabban, mint valaha. Ugyanis az a munka, amit az el?z? cégemnél végeztem, igazi álommunka volt számomra, hiszen a hobbimmal, életem másik "nagy szerelmével" függött össze. Ott azt éreztem: ha megkedvelnének, maradnék abban az állásban akár egész életemben. Persze, ugye a sors másképp akarta, vagy talán tudat alatt én is... de a lényeg, hogy most, mivel spóroltam egy keveset a munka során, adott a lehet?ség számomra, hogy végre vállalkozzak.
A gond csak az, hogy, bár a médiában valóban évekig gyakornokoskodtam, több szakágban is, miel?tt a volt munkahelyemre kerültem, a sz?kebb szakterületemen tudom, hogy az ismereteim lehetnének mélyebbek is. Hiszen néhány hónap alatt nem ismerhetek meg minden szakmai fortélyt - így tudom, hogy egy csomó ismeretet, szakmai fogást talán menet közben kellene elsajátítanom, és mivel már jó pár hete nincs állásom... hát, kicsit félek belevágni. Tartok t?le, hogy kicsit kiestem a munka ritmusából, pedig az is igaz, hogy hiába a végzettségem - a gyakorlati szakmai alapokat tényleg annál a cégnél sajátítottam el, nem az egyetemen. Lehet, vissza tudnék ebbe is hamar rázódni, de nyilván ez csak menet közben derülne ki.
Emellett kicsit attól is félek, hogy mivel távkapcsolatban élek, a párom meddig lesz ilyen angyalian türelmes, ami az útkeresésemet illeti. ? azt mondta, megvár, és ráérünk (? nálam is fiatalabb egy évvel, és már dolgozik), meg azóta, hogy habozás nélkül nemet mondtam a volt f?nökömnek, érzem, hogy még jobban szeret... de egy vállalkozást felfuttatni azt mondják, nem kevés id?. És nekem nincs segítségem ezen a területen; ezen a szakágon nincs mentorom. Egy másik szakágban lenne, de ott könyörögnöm kellene, hogy bevegyenek egy helyre, mert azt mondják, "itt ez a szokás, muszáj rámen?snek lenned, ha akarsz valamit"- és nekem ebb?l lett elegem alkalmazottként. Hogy mindig mindenért csak könyörögni kell, mert én állok a legalsó szinten - akkor is, ha állítólag "vezet?" vagyok... mert a nyavalyás korom, ugyebár. (Pedig mindenki volt egyszer kezd?, nem?) Tudom, hogy ha magamba nézek, az önállóság lenne a jöv?m legideálisabb útja: a nagy szám miatt úgyis repülnék egy id? után mindenhonnan, mert nem nagyon t?röm, amikor kioktatni próbálnak vagy megalázni. És alkalmazkodni az id?k során az újabbnál újabb közösségekhez... sajnos, nekem egyre nehezebb. Ráadásul a szorongásomat is növeli, amióta beütött a korona. (Az igazság az, hogy ezért nem is szeretnék annyira a többi szakágban dolgozni, amikben van több tapasztalatom... a korona alatt rájöttem, hogy elegem van eléggé az emberekb?l, és egy életet le tudnék úgy élni, hogy alig találkozom néhányukkal. A volt munkahelyem is csak ezt er?sítette meg bennem, ahol napi szinten úgy aláztak, mint még a lidérces általános iskolás éveimben... szörny? volt.)
Viszont a kapcsolatomat is féltem, és már nagyon hiányzik a barátom... egy alkalmazotti munka nyilván sokkal egyszer?bb és gyorsabb választás lenne ebb?l a szempontból. De ?szintén... csakis amiatt fontolnám azt meg. A nagy szerelempályám ugyanis kreatív és m?vészi; én magam is egy elég lázadó m?vészlélek vagyok - egy vállalkozás megadná azt az anyagi és szellemi függetlenséget, amire egész életemben vágytam. De a párom a másik, a jobbik részem, a legfontosabb személy az életemben, és már alig gy?zöm kivárni, hogy végre mindennap mellette ébredhessek!
Ön szerint merjem kockáztatni, hogy belevágjak ebbe a vállalkozásba, amit szeretnék (és amire szerintem lennének is megrendel?im, amennyire utánajártam a leend? piacomnak), és még egy ideig távkapcsolatban maradni - vagy fogadjam el az els?, közepesen szimpatikus álláslehet?séget, ami szembejön velem/menjek könyörögni annak a bizonyos illet?nek a munkáért, és építgessem majd munka mellett a leend? vállalkozásom? Köszönöm, hogy elolvasta a litániámat! Tudom, hogy elég kaotikus, de bennem is nagy most a kavarodás.
