Gyász és boldogság

Szüleim tavaly haltak meg. Csodálatos édesapám otthon szenderült örök nyugalomra, álmában. Ezt szeretett édesanyámmal együtt próbáltuk feldolgozni, de hatalmas ?rt hagyott a szívünkben. 3 hónapra rá kiderült, hogy anyukámnak el?rehaladott vastagbélrákja van, és ?, akinek soha nem volt semmi baja, az elkövetkez? 3 hónapot kórházban töltötte. Az ott dolgozók hozzáállása megalázó volt. A m?tét során húsev? baktériummal fert?z?d?tt meg anyukám, minek következtében leesett lábról és mesterséges kómában az intenzív osztályon feküdt. Id?közben kiderült, hogy kisbabát várok, ezért többé nem mehettem be a fert?z? részlegre, elköszönni sem tudtam, és élete végén 4 napig tartó
ébrenléte során sem láthattam. ? állt hozzám a világon a legközelebb, és míg nap mint nap tehetetlenül néztem a szenvedését a sebészeti, majd intenzív osztályon, otthon a férjem el?tt könnyed hangulatot mutattam, mert féltem, kapcsolatunk rovására mehet, ha hónapokig minden nap szomorkodom. Anyukám halála egyfajta megkönnyebbülést hozott, mert tudtam, nem szenved tovább. Egyedül intéztem minden teend?t, azonban így egy év távlatából olykor
viharosan törnek fel bennem a kórházi emlékek, melyekt?l nem bírok szabadulni. Kérdésem az, hogy ez természetes-e, vagy arra tekintettel, hogy visszafojtottam a fájdalmamat, fel kellene keresnem egy pszichológust, hogy fel tudjam dolgozni a két hatalmas csalódást és a gyermekem nyújtotta csodás boldogságot egyszerre?

Kedves Kérdez?!

Fogadja ?szinte részvétemet! Levelének minden sorát szívszorító volt olvasni, elmondhatatlanul nehéz id?szak lehetett ez az Ön életében. Önmagában a szül?k elvesztése, ráadásul ilyen rövid id?n belül, óriási veszteség. Ilyenkor az ember megéli, hogy a biztos támaszok, akikre minden körülmények között számíthat, elmentek. Most már neki kell er?snek lennie, végleg fel kell n?ni. Édesanyja elvesztése pedig talán még nehezebb lehetett, hiszen nem tudott elbúcsúzni, úgy, ahogy szeretett volna. A közeli szeretteink halála el?hozza a b?ntudat érzését is. Gyakran hallom gyászukat él? emberekt?l, hogy miért nem látogattam gyakrabban, miért nem töltöttem vele több id?t, ha akkor találkozunk, lehet, még most is élne, és hasonló nagyon nyomasztó érzések.

Az Ön történetét nehezíti, hogy a gyermeke „miatt” nem tudott elbúcsúzni. Az ilyen helyzetek rengeteg ambivalenciát okoznak. Vágyom a gyermekemre, de az ? léte akadályozott meg abban, hogy el tudjak köszönni. Egy másik nagyon fontos kett?sség az ilyen helyzetekben, hogy míg a szül?ket el kell engedni, addig egy másik lényt közel kell magamhoz engedni. Tehát a köt?dések egymással ellentétesen zajlanak egy id?ben. Ez gyakran megnehezíti egyik vagy másik folyamatot.

Kérdés maradt számomra, vajon miért érezte úgy, hogy a kapcsolatuk a párjával nem bírja ki ezt a nehéz id?szakot? Vajon még mindig így látja? Vagy inkább Ön szeretett volna er?snek mutatkozni?

Amennyiben úgy érzi, hogy az el?tör? érzések túlságosan nyomasztják, mindenképpen érdemes lehet szakembert felkeresni. Nagyon sok minden történt az elmúlt id?szakban, amit valóban nem érdemes eltemetni, hiszen el?bb-utóbb utat törtnek maguknak ezek az érzések.

Addig is szíves figyelmébe ajánlom Szajcz Ágnes lapunkban megjelent cikkeit.

Üdvözlettel,

Kovács Réka