11 éves fiam ügyében fordulok Önhöz. Két nagyobb (16, 14) és egy kisebb (8) testvére van, férjemmel jó kapcsolatban együtt neveljük ?ket. A fiam az els? pillanattól kezdve nagyon ragaszkodó, anyás volt, édesapjával sem maradt el még jó pár évig; mostanában lett kicsit magabiztosabb. Várt és tervezett gyermek volt, nagyon kedves, simulékony - egészen a kisebb testvér születéséig, akire kifejezetten féltékeny volt (ez pár éve enyhült). Jó a kapcsolata a nagyobb testvéreivel - a kisebbikkel kevésbé, mert a 8 éves er?sen verseng vele és sokszor provokálja, amit próbálunk tompítani -, sikeres az iskolában, vannak barátai.
Az utóbbi évben egyre több súrlódás van köztünk. A családban egyértelm? szabályok vannak, amiket következetesen próbálok betartatni (számítógép használata, saját maguk után elpakolás stb.). Ezt mindhárom másik testvére elfogadja, bár néha berzenkednek, vagy próbálnak kibújni alóla, tárgyalásos úton próbálják befolyásolni ?ket (eltér? sikerrel). Ez a gyermekem azonban megsért?dik, ha szóvá teszem, hogy áthágta a szabályokat, vagy valamit nem végzett el, és érvényesítem az el?re tudható következményeket. Mert szerinte az hülyeség, hogy nem ugorhat be nézni, mit csinál a testvére a gépen. Csak egy percre. Aztán hitetlenkedik, hogy az tíz perc volt (és szabott gépideje van), és ezen vitázik. A nagyoknak járó jogokat szeretné, de a büntetéseket már igazságtalannak tartja (a szabály mindössze annyi, hogy SZÓL, ha bemegy és fölírja, mikor ment be, hogy lehessen követni az id?t - ha ezt nem teszi, aznap nincs gép).
Másik példa: összevissza mocorog, morzsával teríti be a székét és a padlót. Következmény: össze kell söpörnie. Pofavágások, sértett kommentárok "Nem is én" "Más is" "milyen szemétség".
Meglepetésképp elhívom a kis barátját, megengedik a szül?k, hogy nálunk aludjon. Nagy boldogság, nagy közös játék. Este a megállapodás szerinti id? el?tt 5 perccel férjem beszól a szobájukba, hogy pakoljanak össze. Jó negyedóra ráhagyással bemegyek, gondolván, talán kicsit elcsúsztak, ne legyen ebb?l gond. Pakolásnak nyoma sincs. Rákérdezek, hány óra, és szólok én is, hogy pakolás, be is segítek, de morog (öccse és a vendég fiú szó nélkül rámol): "Miért tetted föl ezt", "Jó, én is látom, hogy ott még van egy darab", "Nem is...". Utána kérem, siessenek az ágyba. "Még ezt a kosarat bedobom". Bosszankodva lenyelem a békát, és kérem, tegye el a labdát, de megy el, mintha nem is hallotta volna, majd pár másodperc múlva visszaszól, hogy az öccse elpakolta-e a labdát. (Rettent?en zavarja a férjemet is, hogy szólunk hozzá, de megy el - mi kifejezetten ügyelünk arra, hogy megálljunk és reagáljunk, ha mondanak valamit a gyerekek). Ekkor már rászólok, hogy kértem valamit, nem csinálta. De igen. Jó, nem ?, az öccse. Jó, nem azonnal, de utána visszajött (??), és különben is, az els? dolog volt, amit ma nem csinált. Nem is én szóltam el?ször, hogy pakoljanak el, hanem apjuk, az nem számít. (Neki nem kell szót fogadni??). És meg van sértve, hogy én "mindig" elrontom a napot, mindig veszekedés van. Majdnem elsírja magát az ágyban: nagyon átérzi, hogy ? milyen szerencsétlen.
Sajnos abban igaza van, hogy gyakran belefutunk ilyen vitákba, és mindkett?nk hangulata elromlik. Én úgy élem meg, hogy sokszor ellenszegül, direkt nem igyekszik akkor csinálni a dolgokat, mikor kérem. "Anya, menj ki, majd utána megcsinálom", csak hogy neki (is) legyen igaza, és azt várja, hogy én legyek rugalmas - és valahogy ez a rugalmasság olyan irányú, hogy én engedjek, sosem fordul az el?, hogy pl. el?bb akarna ágyba menni, mint kell. ? azt éli meg, hogy minden apróságban szabályozom, mindent kritizálok. Ebben is van igazság, valóban nem szeretem az összecsapott munkát, a nagyjából letörölt asztalt, a félig elmosogatott edényt. És az is igaz, hogy fontosnak tartom, hogy az iskolai dolgait is rendben és id?re csinálja meg (nem állok fölötte, de szóvá teszem, ha leckehiánya van, vagy kés?n szól, hogy be kell vinnie valamit másnapra). Ugyanakkor valakinek meg kell tanítania a rendesen elvégzett munka
jelent?ségére.
Elszomorít, hogy ez a sok apró konfliktus mérgezi a kapcsolatunkat, ami kisebb korában nagyon jó volt. Akkoriban tanultam is a Gordon-módszert, a legkisebb születéséig volt is kapacitásom alkalmazni, de akkor összecsaptak a fejem fölött a hullámok. Azóta sem fiatalabb, sem türelmesebb nem lettem, és bevallom, már elegem is van abból, hogy folyamatosan megért? próbáljak lenni azzal, hogy hát ? "gyerek üzemmódban van", mert én nem akarok még 6-8 évig "cseléd üzemmódban" lenni. De "házisárkány üzemmódban" sem. Én is nehezen engedek a saját igazamból, f?leg, ha a másik nem hajlandó pillantást sem vetni az én néz?pontomra. Viszont úgy érzem, az sem normális, hogy ?t ilyen szinten a saját érzelmei borítsák el, és csakis azokra reflektáljon. Az iskolából is szinte mindig hoz valami kis sérelmet - ha nem a sajátját, másét meséli el, hogy kivel milyen igazságtalanság történt. Persze megosztja az örömeit is, amiket ugyanúgy igyekszem osztatlan figyelemmel meghallgatni.
Talán azért is nehéz ezzel a gyerekkel, mert testvéreimmel együtt kifejezetten szabálykövet?k voltunk, és bár vitáink voltak a szüleinkkel, de ezek nem ilyen elrugaszkodottan érzelmi alapúak voltak, és a szabályokat nem hágtuk át csak azért, mert "hülyeség". Ráadásul a mi családunkban kiválóan m?ködött, hogy minden gyereknek megvolt a maga feladata és azt el is végezte, nem kellett szólni érte. Ami terhet cipelek, az az, hogy apukám a végletekig kiszolgáltatta magát velünk, gyerekekkel - is (gy?löltem, hogy pl. nekem kellett a kávét megf?znöm
vasárnaponként, mert én vagyok a lány és én "olyan jól csinálom", öcséimre ezt sosem sózta rá), tehát nagyon érzékeny is vagyok arra, hogy nem akarok más helyett dolgozni, ha az valami miatt nem szorul rá. Néha úgy nekikeseredek, hogy én vagyok a hunyó, mert elvárok és szóvá teszek, hogy szívem szerint itthagynék csapot-papot, és süllyedjenek bele a káoszukba, oldják meg maguk, elegem van a gondoskodásból és az ?rmester szerepb?l. A férjem jóindulatú és jószív?, foglalkozik a gyerekekkel és én is fontos vagyok neki, de abban n?tt föl, hogy az ?t egyedül felnevel?, sokat dolgozó édesanyjához naponta átjárt egy szomszédasszony rendet tenni, tehát nincs benne a napi rutinjában, hogy nem lehányjuk a cuccunkat, hanem a helyére tesszük. Ezt látják a gyerekei. És ezen a kéthetente járó takarító sem segít (máson persze igen). Nagy szabadságot is kapott otthon, ami neki bejött, de a 40 fölötti testvére a mai napig nem képes megállni a saját lábán,
elúszik a pénze, stb.
Azt gondolom, biztos nekem is változnom kell, hogy jobban rá tudjak hangolódni a fiamra, azonban az ? reakciói is eltúlzottak, és neki is meg kell tanulnia, hogy nem csak az ? érzései a fontosak. Ezt így mondta szó szerint a kiváló pedagógus (és a fiam által is nagyon szeretett) zongoratanárn? is, pár megdöbbent?en er?s érzelmi reakciója után.
Valami arany középutat kellene találni a hosszú távon is fenntartható
jó kapcsolat érdekében. De hogyan?
