Általános iskolai tanár vagyok. Van egy tízéves kisfiú az iskolánkban, aki három hónap leforgása alatt el?ször az édesapját, két hete pedig az édesanyját veszítette el. Jelenleg édesanyja unokatestvére a gyámja, valamint hatodéves orvosi egyetemista bátyja igyekszik átsegíteni a
traumán. Mindkét szül? rákban hunyt el, a gyermek sok szenvedést látott, és édesanyja igyekezett felkészíteni ?t arra, hogy ezentúl valaki más fog gondoskodni róla. Múlt hét pénteken temettük el az édesanyát.
A kisfiú rendkívül értelmes, korához képest igen érett, okos. Az elmúlt héten iskolai teljesítménye romlott, ami teljesen érthet?. Viselkedésében semmi egyéb nyoma nincs a történteknek, - ezért írok Önnek és kérek tanácsot.
Természetesnek tekinthet?-e, hogy úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna? Lehet-e ez elfojtás, aminek esetleg kés?bb komoly következményei lehetnek? Miben segíthetünk mi, feln?ttek az iskolában?
Válaszát el?re is nagyon köszönöm:
Kedves tvm!
Mindenekel?tt köszönöm, hogy megkeresett levelével, és hogy pedagógus közösségként ilyen érzékenyen segítik, segítenék tanítványukat! Sokszor ugyanis még a viszonylag robusztus tünetekre sem figyel fel a környezet, nemhogy az elvárható reakciók hiányára. A jelenlegi helyzet kulcsa éppen ebben rejlik – mik a várható reakciók egy ilyen mérték? trauma esetén.
A válaszom röviden, hogy olyan közel vagyunk még a halálesetekhez, hogy a kisfiú valószín?leg még az akut stresszreakció jegyeit mutatja. Ebbe a viselkedés teljes szétesése, a nyílt érzelmi összeesés, a regresszió minden formája, de a történtek átmeneti tagadása, hárítása is beleférhet. Nagyjából egy hónapig egészen széls?séges reakciómódok váltakozhatnak. Ez alatt az id? alatt a környezet annyit tehet, hogy biztonsági hálóként rendelkezésre áll, hogy az esetleges megborulásoknál elkapják a gyászolót. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a világ éppen szétesett körülötte, az iskola talán az egyetlen terep, ami fix maradt – ilyen helyzetben a megmaradt életszférák folytonossága komoly kapaszkodót jelenthet. Még egy fontos szerepe lehet az aktuális gyászban éppen nem érintett feln?tteknek: óvatosan és érzékenyen meg lehet osztani saját élettapasztalatokat, veszteségélményeket, saját érzéseket. Egy tízéves gyereknek még szükségszer?en egyáltalán nincs tudása arról, hogy amit most érez, és amit ebb?l kifejezni képes vagy képtelen, az mind normális. A sokszor túlságosan is tapintatos környezet nagyon egyedül tudja hagyni a gyászoló gyerekeket, miközben a téma mentén sok kapcsolódási pontot lehetne találni, és a magányosság kínzó élményét oldani lehetne.
Összességében hasznos volna most, ha az iskolai színtérr?l lenne egy olyan terhelhet? feln?tt, aki vállalni tudná, hogy az eddigi napi szint? kapcsolatot most szorosabbra, terhelhet?bbre húzza. Akár a délutáni együtt-tanulás is alkalmas alibi lehet, hogy egy gyerek a tanárral való kapcsolatból táplálkozzon. Ezen a már jól ismert feln?ttön keresztül tudná az iskolapszichológus is megtámogatni a kisfiú gyászát – a krízishelyzet id?szaka nem kedvez annak, hogy vadidegen személyek kapcsolódjanak be a történetbe. Érdemes lenne emellett a jelenlegi gyámmal egyeztetni, hogyan látják ?k a kisfiú gyászát, mire van szükségük most, és hogyan tudják majd közösen átvészelni a kés?bbi nehezebb id?szakokat (ünnepek, Anyák napja, stb.).
A fentieken túl a Mindennapi Pszichológia októberi számában is olvashatnak a gyermeki gyászról, s a segítségnyújtás lehetséges formáiról.
Üdvözlettel – Kiss Kinga
