Ha minden rendben van, akkor is képes vagyok szomorú lenni

1 hónap múlva leszek 17 éves. Évek óta nem érzem magam teljesen rendben. A lelki állapotom nagyon ingadozik. Általános hatodikban kezdtem el leginkább szomorúbbnak érezni magam, bár ez a családi állapotomnak volt köszönhet?, ezenkívül nem voltak nagyon barátaim. Apukám már 7 éves koromban elhagyott minket, ez sok nehézséget okozott. Anyukámmal nagyon jó a kapcsolatunk, de nem annyira, hogy el tudjak mondani neki túl személyes érzelmeket. Mostanában több barátom van és
eljárunk bulizni is. Az esetek nagy részében egész jól érzem magam, amikor velük vagyok, de ilyenkor is ott lappang a szomorúság érzete bennem. Az iskolában nem teljesítek jól, nem tudok odafigyelni, nem tudok tanulni és a feladataimat sem tudom elvégezni. Kisebb korom óta szerettem rajzolni, most, hogy a rajz nagyon fontossá vált az életemben, ugyanis grafikus végzettségem lesz a középiskola után, mar teljesen elvesztettem az érdekl?désemet iránta. Nem akarok rajzolni, de igazából semmi mást sem. Nem érzem magam jól, nincs motivációm, hogy reggelente felkeljek, így amíg tehetem, az ágyamban maradok.
Sok negatívum ér az életben. A családom sokszor kritizál, mind küls?re, mind pedig viselkedésre. Ez alatt értem a "ha így folytatod, egy senki maradsz" vagy a "mikor én ilyen id?s voltam, nem így néztem ki, ne egyél többet" jelleg? 'beszólásokat'. Tisztában vagyok vele, hogy mire vagyok képes, és a kinézetemmel is. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, és vannak hibáim, amiken lehetne változtatni. Naggyából 2,5 éve kezdtem el komolyabban levert hangulatú lenni. Ürességet érezni... Ez
az érzés kés?bb kezdett javulni, kb. fél éve, a nyári id?szakban, mikor nem volt id?m a gondolkodásra a nyári munka és a bulik meg a nyaralás mellett, teljesen jól éreztem magam. Azonban ahogy visszajött az életembe a folyamatos körforgás, a stressz, az iskola, a család, és az, hogy mások gondjaival kell foglalkoznom, kezdett visszajönni a nyomott hangulatom... kb 2-3 hónapja napi szinten érzem rosszul magam. Pánikrohamjaim vannak, a baráti társaság nem segít. Sokszor el?fordul, hogy csak leülök, összekuporodom, remegek és sírok, de ha rákérdeznek, a választ nem tudom.
Az apámon túltettem magam nagyjából, bár még kissé hiányzik. Barátaim vannak, így ez nem okoz gondot, a családomat pedig hanyagolni próbálom. Igyekszem nem túlgondolni és inkább nem figyelni rájuk. Anyukámmal, mint mondtam, jóban vagyok, de nem tudok vele megosztani érzéseket, ezért mindig azt mondja, hogy 'durcás' vagy 'bunkó' vagyok, mikor rossz a kedvem és nem szeretnék beszélgetni, csak a szobámban fekszem a sötétben. Szerelmi problémám nincs. 2 éve kapcsolatban élek,
a párommal minden rendben megy, nincsenek felesleges veszekedések, mindent meg tudunk beszélni, egy a baráti társaságunk és boldogok vagyunk. Nagyon sokat próbál segíteni nekem, ezenkívül sokat aggódik miattam. Fél, hogy kárt teszek magamban, hiszen nem az els? eset lenne. Ha minden rendben van körülöttem, én akkor is képes vagyok szomorú lenni, üresnek érezni magam és sírni. Sokat olvastam depresszióról vagy ciklotímiáról, ugyanis a kedvem képes egyik percr?l a másikra
megváltozni, mindenféle küls? hatás nélkül. Lassan fejb?l tudok mindent ezekr?l a dolgokról, és 1-2 barátom és a párom is mondták már, hogy szerintük valami nincs rendben velem, forduljak pszichológushoz. Félnek, hogy talán tényleg nagy a baj. Én nem tudom. És azt sem, hogy mit kéne tennem.

Kedves Kérdez?!

Nagyon szép képet mutat az életér?l, ahol a család is ott van, és az iskola is megyeget, vannak barátok és programok, meg persze szerelem, így minden rendben van... de az emlegetett depresszió nem közvetlenül az élethelyzett?l függ, hanem sokkal inkább annak megélésér?l. A sorok között pedig azt olvasom ki, hogy folyamatos kritikát kap, amit?l elbizonytalanodik, negatív az önképe, és bántja Önt - jogosan. Ezekt?l elzárkózni lehet, de akkor nem várt helyeken és id?pontban bukkan fel. A testképével kapcsolatban és képességeivel kapcsolatban is kritikát kap, ami nehezíti, hogy motivációja, célja, életkedve fennmaradjon. Így azt gondolom, hogy csak a felszínen van rendben az élet, amíg minden hangos, és programok, társaság van jelen, de az érzések, érzelmek mélyén sok sérülés, fájdalom lakozik. Ezek lehetnek a hangulatingadozás és egyebek mögött. Úgy gondolom, hogy sokat segítene, ha lenne egy pszichológus, akivel dolgozik ezeken a történeteken, hogy ne csak a felszínen tudjon eltávolodni a családtól, vagy lezárni az édesapja elvesztését, hanem mélyebben is. Lehetne egy olyan támasza, aki másképp van jelen, mint egy barát, aki meghallgatja. Így csak bátorítani tudom, hogy keressen fel valakit. Általában az iskolákban szokott lenni iskolapszichológus, aki el tudja irányítani, hogyha ott nincs lehet?ség, vagy másra volna szükség. De mindenképpen jó, ha van egy személyes kontaktja, még akkor is, ha nem annyira nagy a baj. Fejl?dni, változtatni, jobban éreznie magát akkor is lehet egy terápiával.

Üdvözlettel

Standovár Sára