Kisfiammal kapcsolatban lenne kérdésem. Hadd kezdjem rögtön az elején. Párommal csaknem hat éve voltunk együtt, amikor összeházasodtunk. Kisfiunk ekkor fogant, amikor mindketten tökéletesen boldogok voltunk. Terhességem problémamentes volt, amikor megszületett, ?t tartottuk a legcsodásabb gyermeknek a földön. S eközben kapcsolatom párommal is összhangban maradt. Kisfiam nagyon 'apa-centrikus' volt, de mindkett?nket egyformán szeret. Amikor nagyjából féléves volt, férjem 'beszoktatta' magunk mellé az ágyba, amit én nem helyeseltem, és próbáltam megbeszélni vele, de ? ragaszkodott hozzá, hogy mellettünk aludjon el, s aztán betette a kiságyba. Én ezt nem gondoltam jó megoldásnak. Aztán amikor egy éves lett a kisfiunk, megint áldott állapotba kerültem. Kislány volt. Így ajándék volt mindkett?nknek, mert kislányom inkább nálam nyugszik meg. A kislányunk születése viszont nehéz volt a kisfiamnak, hiszen akkor el?ször nem voltam vele, és egy hétre mintegy elt?ntem. Természetesen megbeszéltük, de egy gyerek nem feltétlenül tudja még, mit fog jelenteni, hogy anya kis id?re nem lesz. A baba megérkezésének nagyon örült, igazán nagy szeretettel fogadta kishúgát.
A valódi probléma akkor kezd?dött, amikor kisfiam kétéves múlt, kislányom kb. fél éves lehetett. Anyagi okok miatt férjem külföldön kezdett dolgozni, és csak hathetente tudott hazalátogatni. Távozása kisfiamat is, engem is nagyon megviselt. Sokat sírtunk együtt. Közben pedig a bölcs?de is elkezd?dött, én otthon dolgoztam, amennyit tudtam a pici mellett. Az idegeim pedig gyakorlatilag megsz?ntek m?ködni. Olyan hat hónap után már egyértelm?vé vált számomra, hogy nagyon nem
tudom kezelni a helyzetet. Dührohamaim voltak vagy sírási rohamaim, sokszor a teljes melankólia lett rajtam úrrá. Kisfiam eközben teljesen magába fojtotta érzelmeit. Próbáltam vele beszélgetni err?l, de nem jártam sikerrel. Voltaképp feln?tt módjára kezelte édesapja hiányát.
Én akkor ismertem fel a helyzet valódi súlyosságát, amikor egy 'gyerek-dolga' miatt pofont akartam neki adni. Nem adtam, de kétségbeestem, hogy mi történt, hogy én a drága, szeretett fiamat így akarjam nevelni? Megijedtem, de féltem pszichológushoz fordulni. Így el?ször homeopátiás szerekkel kezdtem kezelni magam, ami nagyjából három hét után meglep? fordulatot hozott. Megnyugodtam, feloldódtam, újra tudtam nevetni és örülni kicsi gyermekeimnek. De ahogy abbahagytam a készítmények szedését, ez elmúlt, és a cigarettához, mint nyugtatóhoz folyamodtam. Nem durva, napi egy-két szál mennyiségben.
Aztán jött a nyár vége, és férjem végre tudott bérelni már lakást, így kiköltöztünk hozzá. Azt gondoltam, ezzel helyrejön minden, még ha hónapok kellenek is hozzá. De kisfiam, aki akkor lett 3 éves, furcsa magatartást produkált. Ahogy ideköltözünk, el?ször szinte aludni sem tudott. De akkor aludtunk vele néhány éjszakát, attól sokat nyugodott. Amikor már tudott egyedül aludni megint, akkor meg éjszaka rohamok törtek rá. Ilyenkor szinte visítva ébredt fel. Az nagyon ijeszt? volt, de kb. másfél hónap alatt elmúltak. Egy évet itthon töltöttem a gyerekekkel, ez id? alatt én leszoktam teljesen a dohányzásról, sokat sportolok, a gyerekekkel igyekszem minél több id?t szabad leveg?n tölteni. Csak a házimunka, ami elveszi t?lük az id?t, de pl. ha f?zök, gyakran 'segítenek' a gyerekek is. Szóval egy év alatt, úgy gondolom, sok mindent rendbe tettünk a lelkünkben, a gyerekekében.
De. Eljött a szeptember, kisfiam 4, kislányom 2 és fél éves. Elkezd?dött az óvoda. Új mindenkinek, f?leg, hogy nem magyar az ovi, senki nem beszél hozzájuk az anyanyelvükön. Ett?l függetlenül, nagyon kedvesek az óvón?k, én nagyon elégdett vagyok a munkájukkal. Tekintve, hogy kisfiam járt otthon néhány hónapot bölcs?débe, van összehasonlítási alapom, és itt tényleg odafigyelnek a gyerekekre és nevelik ?ket, nem csak gyerekmeg?rz?. Nade, nem magyar. Kislányom szépen tanulja az idegen szavakat, ismétli a nevel?ket, igazán ügyes. Annyira látszik rajta, hogy ?t nem törte meg az édesapjától külön töltött egy év. Kisfiam viszont nem szereti az óvodát. Illetve, amikor már ott van, várja, hogy játszhasson a gyerekekkel, mutogatja nekem boldogan a játékokat, hazafelé séta közben vagy itthon énekli a dalokat, pedig még csak egy hónapja járnak.
Viszont - és végre eljutottam a kérdéshez is. Kisfiam nagyon hisztis. Mindent próbálok szépen megbeszélni vele, mit mikor csinálunk, miért, stb. De hiába. Ha olyan történik, amit ? nem akar (pl. este megyünk fürdeni, megvárjuk, hogy megnézzen egy mesét, aztán...), jön a hiszti. Nekem pedig nincs hozzá türelmem. Gondolom, az óvoda miatt van ez, de egyszer?en nincs türelmem hozzá. Pedig megint visszahoztuk azt, hogy apukája altatja, vagy akár mellette is alszik, hogy nyugodjon. Ez a kapcsolatunknak nem tesz jót, de ugye a gyerek az els?. Honnan merítsek még türelmet és hogyan érjem el, hogy befejezze ezeket a hisztis 'rohamokat'? Néha egyszer?en csak kiszaladnék, hogy ne halljam. De persze azt nyilván nem lehet és nem is megoldás. Igazán köszönöm válaszát.
