Hogyan érjem el, hogy érdekeljenek az emberek?

Összetett kérdéssel fordulok Önhöz. 28 éves férfi vagyok, és mióta csak vissza tudok emlékezni, nem igazán volt motivációm arra, hogy más emberekkel önmagukért barátkozzak, velük szociális interakcióba kerüljek, közös tevékenységeket végezzek, ha nem volt muszáj, vagy valami egyéb jellemz?jük miatt nem voltak érdekesek (pl. olyan lány, aki tetszett). A n?kkel sokkal könnyebben megy a kapcsolatfelvétel, köszönhet?en a kölcsönösen szélesebb kör? motivációnak. E téren sok esetben a nálam fényévekkel szociálisabb férfiakat is le tudom körözni, köszönhet?en annak is, hogy a flört jelleg? kommunikációhoz elég a beszédtechnika, ami meg pusztán logikai kérdés, és én magam is tudom élvezni. Ezt jónak tartom, mert ezen a ponton tudok emberekhez kapcsolódni, és valamilyen szinten átérezni, hogy nem csak tárgyak vesznek körül. Viszont sokszor a n?k megszólítására is nehezen, vagy egyáltalán nem tudom magam rávenni, mivel még mindig nagyon alacsony szinten van bennem az emberi (tehát nem a n?i) oldaluk iránti érdekl?dés, illetve érzék. (Ez olyankor könnyebb, amikor látom rajtuk, hogy a n?i elemük látókörébe kerültem férfiként). A kérdésem az lenne, hogyan tudnám elérni, hogy az emberek, szokásaik, hagyományaik és számomra unalmas, hétköznapi dolgaik önmagukért is érdekeljenek, és ez az érdekl?dés megkönnyítse nekem, hogy idegen n?kkel beszélgetést kezdeményezzek? (Vagyis pontosan ebben a mértékben érzem ezt szükségesnek.) köszönettel: Csaba

Kedves Csaba!

Az ember alapvet?en szociális lény, aki társaságra vágyik – ez alól pedig normális esetben senki sem kivétel. Bizonyára Ön is vágyik olyan kapcsolatokra, amelyek az életét, a mindennapjait gördülékenyebbé, tartalmasabbá teszik. Rendkívül leegyszer?sítve azt is mondhatjuk, hogy a szociális igény különböz? érdekekb?l fakad, ám ezek közül a szexuális érdekl?dés, amely evolúciós szempontból a fajfenntartást, továbbá a gének örökl?dését szolgálja, mindössze egyetlen szegmense az (egzisztencialista kifejezéssel élve) autentikus életnek, és az önaktualizációnak is csupán apró épít?eleme – különösen a modern világban.

Az erre irányuló motivációnk tehát veleszületett, mi több, adaptív, ám ha az önmegvalósítás folyamatában ez képezi a legf?bb mozgatórugót, az minden bizonnyal arra utal, hogy valahol elakadtunk. Azt javaslom, mérlegelje, mik azok, amiket szeretne, szeretett volna elérni az életében, és nézze meg, most hol tart! Mi az, amit sikerült megvalósítania? Van bármi olyan kielégítetlen igénye, ami nem hagyja nyugodni?

Levelében önellentmondást vélek felfedezni. El?ször azt írja, hogy „a n?kkel sokkal könnyebben megy a kapcsolatfelvétel”, kés?bb pedig azt, hogy „sokszor a n?k megszólítására is nehezen, vagy egyáltalán nem tudom rávenni magam”. Ez számomra olyan férfi képét festi, akinek az önbizalma (s ezzel együtt a kommunikációs stílusa) hol az egekben, hol pedig a talajszinten jár, ami azt jelzi, hogy az önképe és az önértékelése nem teljes. A szelf (ahogy a szociálpszichológia nevezi) egyik része a magunkról alkotott véleményünkb?l, elképzelésünkb?l, másik része pedig a mások által adott visszacsatolásokból épül fel. Nem csak az ezek közötti széls?séges különbségek, hanem önmagunk ideális és reális képe közötti eltolódás (diszkrepancia) is okozhat olyan jelleg? zavart, amely az önbizalom ingadozását váltja ki.

Persze, ha a mások által érkez? visszacsatolások nem egyeznek önképünkkel, akkor alkalmazhatjuk azt a védekezési stratégiát is, hogy a velünk kapcsolatba kerül? embertársakat bagatellizáljuk, ezáltal véleményükre sokkal kevésbé, vagy egyáltalán nem adunk. Ezzel ugyanakkor kett?s csapdába csalhatjuk önmagunkat: egyrészt a devalválás rengeteg energiát emészt fel, másrészt ha csupa alulértékelt emberrel vesszük körül magunkat, egyszer csak azt vesszük észre, hogy magányosak lettünk, és nincs „motivációm arra, hogy más emberekkel önmagukért barátkozzak, velük szociális interakcióba kerüljek, közös tevékenységeket végezzek”.

Ismer?s a helyzet?

A szociális igényünk olyannyira belénk van táplálva, hogy azt nem tudjuk kioltani. Hiába fojtjuk el, hiába próbáljuk önmagunkat kiemelni a tömegb?l, el?bb vagy utóbb rá fogunk jönni, hogy egyek vagyunk a többiekkel, és szükségünk van rájuk. Valószín?leg Ön éppen ezzel a felismeréssel szembesül – akkor is, ha küzd ellene.
Tartson egy alapos önvizsgálatot! Vázolja fel ideális önképét, az, aki szeretne lenne, majd vesse vászonra azt, aki valójában Ön, és azt is, akinek a rajza mások véleménye alapján alakult ki. Ha azt tapasztalja, hogy mindezek között hatalmas szakadékok tátongnak, érdemes lesz másik utat választania. Kompromisszumokat kell kötnie – els?sorban önmagával.

Ha úgy érzi, elakadt, vagy ehhez önmagától nincs elegend? ereje, ne restellje szakember segítségét kérni!

Üdvözlettel:
Herceg Attila drs.