Hogyan kezeljem édesanyám problémáit?

Nem tudom, hogyan kezeljem édesanyám problémáit. ? szorongó, gátlásos, talán depressziós is. Nincs semmi az életében, ami boldoggá tenné, nincsen hobbija, csak az élteti, hogy a gyerekeivel illetve most már az unokájával legyen (testvéremnek 1 éves kisfia van, én most várom a kisfiamat). Munkahelyén csúnyán kihasználják, de szerinte ez normális, t?rni kell. Még minket, a feln?tt gyerekeit sem tudta elengedni, de most úgy látjuk, lecserél?dött majomszeretete a következ? generációra. Mindemellett passzív-agresszív. Habár végtelenül sajnálom, de azt is érzem, hogy szeretete nem igazi szeretet, hanem feltételekhez kötött. Gyermekkorunk óta, ha nem úgy reagálunk valamire, ahogy szeretné, akkor megsért?dik, duzzog, sír, lelkiismeret-furdalást kelt. Ezt még mindig el tudja érni, pedig már 30-on
túl vagyunk mindketten a testvéremmel, és mindketten mindig jól teljesítettünk, kit?n? bizonyítványok, jó munkahely, sikeres házasságok, tehát nem volt olyan sok oka a sért?désre. Édesanyám számunkra ismeretlen okból gy?löli az anyósát, és akkor is sírva fogad minket, ha mi elmegyünk a nagymamához látogatóba, és érezteti, hogy ezzel eláruljuk ?t, és fájdalmat okozunk neki. Amikor teheti, hozzánk menekül fel a nagyvárosba édesapám mell?l, akivel a kapcsolatuk már több évtizede megromlott, de hiába próbáltunk a testvéremmel
többször is beszélni velük arról, hogy ez a kapcsolat így mérgez? és teher mindannyiunknak, nem hajlandóak egymással sem megbeszélni a problémákat, és egyik sem akar megváltozni. Most, hogy várandós vagyok, ez egyre fokozódik, mert egyre többször szeretne jönni és egyre többet segíteni a maga módján. El?ször fel akart költözni két hétre (olyan apró lakásban lakunk a férjemmel, hogy még külön szobában sem tudunk megágyazni neki, ráadásul nincs tekintettel a mi életritmusunkra, és 3 órával el?ttünk felkel takarítani vagy vasalni nálunk - ha jelzem, hogy ez nekünk kényelmetlen, összepakol és kimegy a panel parkolójába az autóba 3-4 órára). Most már odáig eljutottunk, hogy megértette, csak azután jön fel, hogy a férjemmel és a picivel egymásra hangolódtunk, és keresünk neki szállást valahol, de nem tudom, mennyire lesz ez megvalósítható, mert sajnos a szorongásai és a feszültsége kézzel tapintható, ezért sajnos akármennyire is szeretem, kényelmetlen vele már egy légtérben lenni is, beszélgetni csak arról lehet vele, hogy mikor látogatunk haza legközelebb. Közben sajnos a gátlásai és az önbeteljesít? jóslatai ("én ehhez hülye vagyok", "nem tudom elintézni", "sose fogom megtanulni") miatt még amikor mindent megtesz, akkor sem jól segít, mert szegény tényleg kudarcot vall (1 éves korú gyereknek való ruhát hoz az újszülöttnek, hogy majd abban hozzuk haza a kórházból, nem azt hoz a boltból, amit megbeszéltünk, de ? szeretne elmenni, hogy segíthessen, stb.), és utána ezért rosszul érzi magát, mert "erre sem jó." Nekem ez most nagy teher, mert a gyermekemre, a férjemre és a most szület? saját családunkra szeretnék koncentrálni, nem anyám miatt szorongani.
Többször mondtam neki, hogy beszéljünk arról, hogy hogy van, vagy keressünk valakit, aki tud segíteni (pszichológus, kineziológus, önbizalomnövel? tréning, hobbi tanfolyam, bármi), de ha ez szóba kerül, megsért?dik, elzárkózik, sír és utána jön érdekl?dni, hogy mit segítsen vagy kitakarítsa-e a kádat. Most sikerült úgy megsérteni azzal, hogy megkérdeztem, mit tehetnék, hogy ne érezze magát kényelmetlenül nálunk és tudjon éjszak aludni (legutóbb 3 órától sóhajtozott a kanapén úgy, hogy nem lehetett t?le aludni), hogy úgy ment el, többet nem alszik itt, de ne beszéljünk róla. Ennek igazából örülök, mert tényeg nagyon apró a lakás, de közben lelkiismeret-furdalásom van. Nekünk most fog megszületni a kisbabánk és én a legjobbat szeretném neki és a családomnak. Vele szeretnék foglalkozni, de túl sok energiát kiszív bel?lem anyám. Mit tehetnék, hogy végre elengedjem a kötelezettségérzést és a lelkiismeret-furdalást, és hogy a gyerekemet megvédjem ett?l?

Kedves Lídia!

Levelében igen fontos életfeladatot érint, amit minden “gyermek” átél a felnövése során. Gyermekként ugyanis a szüleink felé vagyunk lojálisak. A f? motiváló er?, hogy a szül?nek megfeleljünk, nekik örömet okozzunk. A serdül?kor feladata lesz kés?bb az önálló identitás kialakítása, a szül?kt?l többé-kevésbé független, illetve már bels?vé tett értékrend kialakítása. Ezzel párhuzamosan a szül?k felé érzett lojalitás áttev?dik a társ- majd párkapcsolatokra. Ebben a folyamatban mindegyik félnek van szerepe. Így látjuk, hogy vannak szül?k, anyák, akik jelent?sen megnehezítik ezt a folyamatot, illetve vannak gyerekek, akik valamilyen oknál fogva nem merik vállalni a fent leírt folyamattal járó feszültséget, konfliktust. Azonban a tapasztalat az, hogy a meg nem dolgozott életfeladatok kés?bb visszaköszönnek. Például a párkapcsolatban, de legkés?bb a szül?vé váláskor. Ilyenkor ugyanis a gyermekb?l szül? lesz, így egy szintre lép a saját szül?jével. Ez egy olyan normatív krízis, ami a korábban helyre nem tett feladatokat a felszínre hozza. Normatívnak nevezzük, mert az élet természetes velejárója. Krízisnek, mert az élet minden területére kihat, igen nagy átrendez?dés történik az ember életében.

Jól érzi, hogy az anyává válás kapujában Önnek a születend? gyermekre, párjára és magára kell figyelnie, és nem az önmagával békében nem lév? édesanyjára. Nagy feladat ez, hiszen amíg a szül? felé lojális, a b?ntudat jelen lesz. De az is biztos, hogy minden irányban nem lehet megfelelni, akkor sem, ha minden er?vel azon van. Ha úgy érzi, hogy nem segítség az, amit az édesanyja nyújt, akkor nem kell bel?le kérni. Ha nem jó vele egy légtérben lenni, miért kéne vele egy légtérben aludni?

Akármilyen nehéz is, az anyává válás azt is jelenti, hogy többé már nem (csak) gyermek vagyok. Annak pozitívumairól (anyám pozitív visszajelzése, szeretete), de negatívumairól is le kell bizonyos esetekben mondani. Azt is elképzelhet?nek tartom, hogy ha édesanyja érzi, hogy nem töltheti fel a benne él? szorongást azzal, hogy az Önök életét éli, akkor elindul benne valamilyen változás. Ez nem törvényszer?, de ahhoz, hogy ? változzon, valaminek el kell indulnia Önök között. Ha úgy érzi, a helyzet nem változik, azt javaslom, inkább Ön menjen pszichológushoz, semhogy ?t küldené. Ha ? nem akar változni, nem is fog. Ha viszont Ön szenved a helyzett?l, Önnek kell meger?södnie, hogy változtatni tudjon.

Üdvözlettel,

Kovács Réka