Hogyan mondjuk el a gyerekeknek a nagymama halálát?

Gyermekeim 7, 10, 12 évesek. Novemberben kiderült, hogy anyósom, a kedvenc nagymamájuk súlyos beteg, mára már csak pár napja van. A gyerekek nem tudnak róla, csak annyit, hogy fáj a hasa. Utóljára decemberben látták, akkor még nem kezd?dtek meg a kezelések, azóta telefonon beszéltek vele, míg lehetet. Kérdésem az lenne, hogyan mondjuk el majd nekik a bekövetkezett tragédiát. Egyszerre? Külön-külön? Felkészítsük ?ket vagy csak majd akkor beszéljünk velük, ha megtörtént a baj. Részletezzük a problémát vagy csak mondjuk, hogy már nincs többé? A temetésre el lehet-e majd vinni ?ket? Mennyi id?t töltsenek itthon családi körben, miel?tt iskolába mennének?

Kedves Nikoletta!

El?ször is szeretném együttérzésemet kifejezni ebben a nehéz családi helyzetben. Egy betegség, egy veszteség, és a gyász hosszas folyamata fájdalmas és terhes egy feln?tt számára is. Talán ezért is nehéz a gyerekek mellett is lenni, nekik a támaszt adni, hiszen az egész család, a szül?k, nagyszül?k is hasonló folyamatokon mennek át. A legjobb, amit tehetnek, ha ?szinték velük, mind a történéseket, mind az átélt érzelmeket illet?en. Sokszor az a szül?k fantáziája, hogy ha nem tudnak róla el?re a gyerekek, vagy csak az eseményt kell feldolgozniuk, megkímélik ?ket a hosszadalmas szenvedést?l. A valóság az, hogy Önökön keresztül biztosan érzik, tudják, hogy valami nincs rendjén. Az érzelmi terhek, a titkok, a távolság a gyerekek számára könnyen észrevehet? dolgok. Így els? körben azt javasolom, hogy beszélgessenek velük ?szintén, akár a saját szomorúságról, fájdalomról. Minél nyíltabban tudnak velük beszélgetni, annál valószín?bb, hogy ?k is nyíltak tudnak lenni, és nem ragad bennük kérdés, félelem, érzés. Azért is fontos minél el?bb tudniuk a várható eseményr?l, hogy még tudjanak beszélni, búcsúzkodni, együtt lenni a nagymamájukkal. Erre most van lehet?ség.

Nehéz el?re megjósolni, hogy ki hogyan reagál az els? információra. Lehet akár együtt is beszélgetni, de elképzelhet?, hogy az egyik gyerek els?re is meg tud nyílni, a másik meg csak külön. Próbáljanak meg minél nyitottabbak lenni arra, hogy amikor feljön a kérdés, a szomorúság, a fájdalom, akkor reagáljanak rá, akkor engedjenek neki teret. Els? körben nem is kell több, mint engedni, hogy sírjon, vagy kiabáljon, vagy melyik?jük épp hogyan fejezi ki. Általában van egy menete a gyásznak, bár abban nagy különbség lehet, hogy kinek, melyik szakasz mennyi ideig tart. El?ször a tagadás fázisa van, ahol nem hiszik el, hogy ez történik. Remélhet?leg ez náluk rövidebb, hogy tudjanak a nagymamával beszélni. Utána jön a düh, hogy miért pont ?, miért nem más, akit el kell veszíteni. Utána következik a szomorúság, kétségbeesés. Gyerekeknél talán itt merülhet fel leginkább maga a halál, meghalás kérdése általánosságban. Végül, kb 1 évnyi távlat kell ahhoz, hogy a feldolgozás, elfogadás megtörténjen. Ez nem csak a gyerekekre, hanem a feln?ttekre is igaz. Sokan jelen vannak a családban, nagy különbségek lehetnek, hogy mikor kinek milyen a feldolgozása, és ha ebben elakadnak, érdemes szakemberhez fordulni, akár így együtt, családként (családterápiában). A temetés egyébként fontos mérföldk? lehet. Az elengedés, a búcsúzás rituáléja. Emiatt a gyerekek számára is fontos lehet. Persze meg lehet kérdezni t?lük, hogy el akarnak-e menni, de érdemes felajánlani nekik. A búcsúzás mellett az is egy fontos élmény lehet, hogy látják a családot, hogyan gyászolnak. Látják, hogy a feln?ttek is lehetnek szomorúak, és így maguknak is könnyebben adják meg a “szomorúság jogát”.

Alapvet?en az ?szinte és nyílt légkör a fontos, ahol az emlékezés, az érzelmek nyílt vállalása, a megváltozott hangulat vagy viselkedés mind belefér az id?szakba. Ha ezt az iskolában is tudják tolerálni, és támogató a légkör, akkor nem feltétlenül kell sokat hiányozni. Ha olyan a viszony a tanárokkal, akkor érdmees elmondani, hogy értsék, minek köszönhet? a változás akár viselkedésben, akár teljesítményben. Nem érdemes az els? id?szakban er?ltetni a tanulást, inkább bizalmat adni nekik, hogy a nehézségek csak átmenetiek, és képesek lesznek túllendülni.

Üdvözlettel

Standovár Sára