A párommal 6 hónapot voltunk együtt, de ő pár napja úgy döntött, hogy véget vet a kapcsolatunknak. Az elején, amikor ismerkedtünk, a szexualitás jobban előtérbe került, mint az, hogy megosszam vele, hogy mi is formálta a személyiségemet olyanná, amilyen. Ő inkább volt szociális, én az otthonülős fajta vagyok, de nem esett nehezemre vele és a barátaival tölteni a péntek estéket. Természetesen kölcsönös volt a "feladás" , volt, hogy otthon maradtunk filmezni. Az elején nagyon sok közös programot szerveztünk és éreztem, hogy boldog. Szilveszter után megváltozott valami. Nem közeledett annyira, nem érdeklődött, megszokásból hívott át magához. A testi érintkezés és a kommunikáció elmaradozott, ő nem beszélt, én pedig emiatt úgy éreztem, hogy az sem érdekli, amit én mondok. Én kétségbeesetten próbálkoztam kihúzni belőle, hogy mi a baj. Ő egyre többet járt el otthonról és nem érdekelte, hogy mit szeretnék. A szex teljesen megromlott, volt, hogy hetente csak egyszer került rá sor, míg előtte több hónapon át gyakran  többször is sor került rá egy nap. Múlt héten szerdán elmondta, hogy néha el kell gondolkoznia azon, hogy szeret-e még, nem érzi jól magát velem. Mondtam, hogy hozzuk helyre, csináljunk újra programokat együtt. Erre a válasza az volt, hogy ha görcsösen próbáljuk rendbe hozni, az megint csak nem jó. Megkérdeztem, hogy mégis mikor szerette volna közölni, hogy nem szeretne már velem lenni, és erre azt válaszolta, hogy ő nem ezt mondta. Ezután olyat beszélgettünk, amilyet már régen előtte. Másnap kérdeztem, hogy mit is szeretne akkor, nem tudta elmondani, mert maga sem tudja. Mondtam, hogy ha úgy érzi, akkor legyen vége. Azt mondta, nem fog ennek egyik percről a másikra véget vetni. Eljött hozzám este, hogy holnap akkor együtt alszunk-e, meg hogy majd bejön a munkahelyemre a laptopomért. Utána dartozott párat (bárban dolgozom), és amikor indulni készült, elkezdte mondani, hogy ez nem jó így. Nem az igazi valami, nem hiszi el, hogy én boldog vagyok. Olyan érveket mondott, amiket az elején ő magyarázott meg, amikor bizonytalan voltam a kapcsolatunkban, hogy belevágjunk-e. Azt mondta, nincs bennünk semmi közös; és hogy ha ő elkerül másik városba dolgozni, akkor mi lesz velünk, hogyan oldjuk meg. (Budapesten tanulok, lakóhelyünk ugyanaz, ott végzek csütörtök, péntek diákmunkát). Megkérdeztem, hogy az elején tudott rá megoldást, az most miért nem elfogadható neki? Meg, hogy 6 hónap után már nem az a fontos, hogy van-e bennünk valami közös. Azt mondta, hogy az egyik fele szeret és félt, és tudja, hogy nem tudta mindazt visszaadni, amit én adtam neki, de a másik fele nem bír változni ezért a kapcsolatért. Mondtam, hogy ha szeretünk valakit, azért küzdünk, de ő nem tágított, viszont konkrétan nem mondta ki, hogy vége van, csak úgy kezdett beszélni egy idő után. Megkérdezte, hogy mi volt a legszebb emlékem vele, és ha ezt tudom, hogy így lesz, akkor ugyanúgy döntök-e arról, hogy együtt legyünk. Kimentem a levegőre sírni, és amikor visszatértem, akkor megkérdezte, hogy miért csinálom ezt, hogy sírok, mert ettől nem lesz jobb. Akkor megkérdeztem tőle, hogy vége van-e? Nem válaszolt. Azt mondta, hogy inkább elmegy, de öleljem meg előtte. Rávágtam, hogy biztos, hogy nem, mert ha vége van, minek ölelkezzünk, és hogy csak rosszabb lesz. Miután hazaért, Facebookon sajnálatát fejezte ki. Megkérdeztem, hogy akkor miért tette és hogy megbánta-e? Azt mondta, így látja jónak, és hogy jobb lesz mindkettőnknek. Másnap az egyik barátja azt mondta, hogy lóg az orra, és hogy azt mondta, szeret még, de nem működik a kapcsolatunk, és hogyhogy nem írtam neki. Másnap kérdeztem SMS-ben, hogy tudnánk-e személyesen beszélni, nem tudtam ezekbe a dolgokba belenyugodni, nem volt számomra megfelelő az indoklás, tudni akartam az igazi okot. Írt is, hogy persze, találkozhatunk, aztán annyiban maradt. Este írt, hogy majd vasárnap összehozzuk. Vasárnap átvittem a cuccait. Tudtam, hogy még alszik, és majd az anyukájának tudom odaadni, amit így is akartam. Azonban a bátyja nyitott ajtót, aki véletlenül elmondta, hogy nem is aludt otthon az éjjel. Aznap sem keresett, így egy SMS-t írtam, hogy szerdára szedje össze a dolgaim, és mivel eddig sem fáradozott, most sem kell, majd én elmegyek értük, és hogy csak kérdezni szerettem volna pár dolgot, de hogy gondolom, nem érdemlek több őszinteséget csütörtök óta. Szerdán viszem át a cuccai másik felét, amit hazahozok Pestről. Akkor szeretnék beszélni vele, de mit kérdezhetnék, hogy megtudjam az igazi okokat? Helyre tudnám-e hozni vele a kapcsolatomat? Róla tudni kell, hogy 24 éves. Szeretne máshol elhelyezkedni és nagyon sok helyre elküldi a pályázatát, de nem kap sehonnan visszajelzést, és ezt kudarcnak éli meg. Ez lehet az oka, hogy velem sem volt boldog már? Nagyon nehezen beszél az érzéseiről. Édesanyjával és a bátyjával él. Teljesen jó körülmények között. Édesapja elhunyt már régen. Mit tehetnék? Nagyon tanácstalan vagyok és reménytelenül szerelmes és megbántott. Előre is köszönöm. Üdvözlettel: Lili

Kedves Lili!

Sorait olvasva próbáltam vélhető okokat találni, de bevallom, úgy éreztem, mintha csak tűt keresnék a szénakazalban. Azonban levele vége felé közeledve feltett egy olyan kérdést, ami rögtön új megvilágításba helyezte a történteket: a folyamatos kudarc érzése. Megérzése kiváló, könnyen lehet, hogy a megélt sikertelenség nyomja rá a bélyegét az Önök kapcsolatára. Adott egy fiatalember, aki hajlandó tenni azért, hogy jobb állást kapjon, szinte megállás nélkül próbálkozik, ám falakba ütközik. Szeretne bizonyítani – nem csupán saját magának, hanem Önnek is, a nőnek, akit szeret. Talán úgy gondolja, a férfiasság elemi része a sikeresség, az, hogy a nő képes legyen felnézni rá. Mi kell ehhez? Mindegy bizonnyal egy remek állás. Ám ha ez nem jön össze, úgy véli, férfiként bukik el.

Ez különösen igaz lehet akkor, ha az érzéseit nem képes kimutatni, kommunikálni. Talán azt gondolja, ha egy nő előtt beszél arról, ami számára fájdalmat jelent, az a gyengeség jele. Ezzel azonban még mélyebbre ássa a gödröt saját maga alatt.

Érdemes lenne megtudni, vajon minek tulajdonítja a kudarcokat? Külső, rajta kívül álló körülményeknek, vagy a saját képességeinek – netán azok hiányának? Ha ez utóbbinak, akkor sajnos számolni kell azzal, hogy a további kudarcok elkerülése érdekében hajlamossá válhat egyre kisebb kihívásokkal szembenézni.

A kudarckerülők rendszerint a végletek között őrlődnek: vagy olyan feladatot választanak, ahol a siker a legkisebb erőfeszítés nélkül is elérhető, vagy annyira nehezet, ahol a sikertelenség eleve borítékolható. Ez persze óriási bizonytalanságot szül. Ennek köszönhető az is, hogy igyekszik kitérni a döntés elől.

A bizonytalanság másik forrása az úgynevezett kognitív disszonancia lehet, amely ellentmondást jelent két, az adott személy számára fontos vélekedés, vagy egy vélekedés és egy tervezett/megvalósított viselkedés között. Hogyan lehet ezen segíteni? Amennyiben a személy érdemei ellentmondanak a vélekedéssel, segíthetjük azáltal, hogy a negatív vélekedést értéktelenként állítjuk be, ám ezzel egy időben megerősítő, építő jellegű vélekedésekre cseréljük azokat.

Legyünk őszinték: az SMS, amit Ön írt („szedje össze a dolgaim és mivel eddig sem fáradozott, most sem kell, majd én elmegyek értük, és hogy csak kérdezni szerettem volna pár dolgot, de hogy gondolom nem érdemlek több őszinteséget”), finoman szólva nem ezt a célt szolgálja.

Ha valóban úgy gondolja, hogy ez a fiú értékes, és az Ön számára fontos, próbálja meg félretenni a megbántottságot, legyen megértő, empatikus! Igyekezzen éreztetni vele, hogy a szeretet nem fizetség valamiért, nem a tetteinek, hanem önmagának szólnak!

Üdvözlettel:

Herceg Attila