Kedves Sarolta!
Legjobb tudomásom szerint - anyukámmal csak régen, és keveset beszélünk err?l - testvéremnek enyhe Asperger-szindrómája (vagy hasonló jelleg? viselkedési zavara) van. ? 30-as évei elején járó, egyetemet végzett, páratlan lexikális memóriával rendelkez?, intelligens, de a mindennapi életben (pl bürokrácia, versenyszféra) érdekeit nehezen érényesít? fiatal feln?tt. Pontosan tudja, hogy vágyai eléréséhez (családot szeretne) els?sorban munkát kell találnia, de bölcsész tanulmányaival és átlagból kicsit kilógó viselkedésével ez sajnos nagyon nagy
kihívás (eddig csak egyszer, néhány hónapra szóló határozott idej? munkaviszonya volt). Számunkra úgy t?nik, beletör?dött ebbe a helyzetbe, mondhatni leírta magát. Ketten vagyunk lánytastvérei, évek óta elköltöztünk otthonról, ? él csak szüleinkkel. A kisgyermekkorában csak ismer?seink kitartó unszolására bekövtkezett vizsgálat, majd a felállított diagnózis után els?sorban anyu volt az, aki a lehet? legtöbbet megtett a fejlesztéséért, beilleszkedéséért, s?t, a történtek után - érthet? módon - túlzottan is megért? és megenged? volt vele. így sajnos a fejlesztések, a jól megválasztott iskola véd? közegéb?l kiekerülve az egyetemi évek és az otthoni elvárások szinte teljes hiánya miatt ez az út megtört, iránymutatás híján a feln?tté válás és az önállósodás folyamata megrekedt.
Apu, úgy látom, a mai napig nem tud mit kezdeni atipikus fiával, szinte semmilyen apa-fiú kapcsolatot nem látok kettejük között. Minket aggaszt ez a kilátástalanság, f?leg, hogy úgy érezzük, szüleink nem tudnak mit kezdni a helyzettel. Meglehet, hogy testvérünk számára egy fizikai vagy alkotó munka (pl. asztalosság) megfelel?bb és személyisége szmpontjából is épít?bb lenne, mint a helyzetét súlyosbító, "szemlél?d?" hivatás (tanári végzettsége nincs). Igyekeztünk ?t tanácsokkal ellátni, felhívni a figyelmet egyéb lehet?ségekre, szavakkal bátorítani, stb. de jelen helyzetben ez nem elég.
Szüleink közül els?sorban nyugdíjas apukánk személyében érzem azt - akit (lánytestvéremmel együtt) "megtámadhatnánk" azzal, hogy apaként - felesége és mindhárom gyereke érdekében - jelenlegi passzív hozzáállása helyett érezze feladatának, és foglalkozzon fia jöv?jével. Anyu esetében úgy látom, hogy nagyink rendszeres látogatása, munkája és testvérünk iránti (szerintünk elfogult) szeretete miatt nem ? a megfelel? személy erre a feladatra: hogy egész másként viselkedjen, mint eddig, és még egy terhet magára vegyen - de tudjuk azt is, hogy ha a felsorolt feladatok id?vel lekerülnek a válláról, testvérünk sorsa ezerszeres súllyal nehezedik majd rá.
Szüleink közü ? az "aggodalmaskodó". Apu "csak" elvonul/kivonul (alszik, munkába temetkezik vagy hallgat, ha valami nem tetszik neki, vagy kényelmtlen).
Tartunkk attól, hogy apukánk hárítani fog, és észérveink ellenére elutasítja a felel?sséget (vagy úgy gondolja, ez (is) anyu baja), vagy - ami testvérünkre nézve talán még veszélyesebb - türelmetlenséget, elutasítást, túlzott ridegséget és szigort mutat majd iránta. (? jelenleg általában a szobájában gubbaszt, a konfluktushelyzetek dühössé, passzívvá, a kilátástalanság lehangolttá teszik.)
Úgy érezzük, a helyzetre az lehetne megoldás, ha kezdetnek - még anyu tudta nélkül - aput arra beszélnénk rá, hogy megfelel? szakember segítségével kibéküljön testvérünk "másságával", elfogadja, és megtanulja, hogyan viszonyuljon hozzá segít?en. Fokozatosan vonhatnánk be a folyamatba testvérünket, majd anyut és termlészetesen szükség szerint minket is. Anyu túl korai bevonása azt hiszem, anyu aggodalaminak (és lelkiismeret-furdalásának) megsokszorozódását és ezáltal apu végérvényes elfordulását okozná.
Lánytestvérem nálam empatikusabb, szemben az én - néha nyers - racionalitásommal, azonban apuval én vagyok egy kicsit közelebbi viszonyban.
Ön szerint jó lehet a jelen helyzetre ez a "haditerv"? Mit tanácsol, a jelen helyzetben hogyan közelítsünk apukánkhoz? Hogyan éreztessük vele megfelel?en, hogy a cél felé tekintsen, és ne vádaskodást vagy számonkérést érezzen az ötletünkben? Hogyan tudja egyátalán elfogadni egy érzelmeir?l soha nem beszél? nyugdíjas korú férfi, hogy egy küls?, "vadidegen" szakember nem feltétlenül "belebeszél" az életébe vagy "okoskodik" és küls? segítséget kérni nem szégyen? Vagy esetleg más taktika jobb lehet ennél? Nagyon fontosna érezzük, hogy
ne puskázzuk el ezt a lehet?séget, nem szeretnénk még több kaput bezárni magunk el?tt...
El?re is köszönöm válaszát!
