Hosszú kórházi lét

Végs? elkeseredésemben fordulok Önhöz, ugyanis nem tudom, hogy hogyan kezeljem azt a helyzetet, ami a kisfiammal kapcsolatban alakult ki. ? 4 éves elmúlt. 2 és fél éves korában Nephrosis szindróma alakult ki nála és 2013. április 4-én kórházba került. Abban a kórházban, ahová bekerültünk, a kezelés majdnem végzetes lett a veséire. A másik kórházban, ahová átszállították, ezt helyrehozták és elkezdték kezelni az alapbetegséget, ami elég hosszú folyamat volt (2013. október 11-én engedték haza. Én benn voltam vele állandóan, ott is aludtam. Szóval én is benn laktam vele (nem jártam haza), és már 4 hónapos terhes voltam amikor bekerültünk. A kórházban töltött id? alatt sok mindenen keresztülment: - altatás, lélegeztetés - dialízis - plazmaferezis - intenzív osztályról ki, majd vissza - trombózis, és ráadásul nekem is "ott kellett hagynom", mert a testvére megszületett. Az édesapja kamionsof?r és csak néha tudta meglátogatni, viszont a nagyszülei (az én szüleim) mindennap benn voltak reggelt?l estig. Édesanyám költözött be hozzá, amikor nekem el kellett jönnöm. Amikor végre hazaengedték (ami annyi id? után idegen környezet volt számára, mert a kórházat emlegette otthonként), már a testvére is ott volt. A problémám a következ?: egyáltalán nem figyel és nem is hallgat rám. Nagymamáéknak szótfogad, de amint a közelébe kerülök, rögtön "megkergül". Ez akkor is így van, ha csak ketten vagyunk. Amikor hazakerült, mindenkinek mondott olyat, hogy "Nem szeretlek!" (ezt nem tudom hol hallotta), csak nekem nem. Azóta eljutottunk odáig, hogy egész nap ezt hallgatom t?le. Ha lenyugszik, akkor meg ölelget és szeret. Óvodába még nem jár, mert a betegsége miatt az orvos egyel?re nem tanácsolja, és naponta többször gyógyszert szed. Nem tudom, mit kellene tennem vagy nem tennem, hogy végre odafigyeljen rám és arra, amit mondok neki vagy kérek t?le. Ha bármilyen tanácsa lenne ezzel kapcsolatban, azt szívesen venném. El?re is köszönöm: Szilvi

Kedves Szilvia!

Rettent? nehéz id?szakon vannak túl, minden elismerésem az egész családnak, hogy összefogással és közös er?feszítéssel túlvészelték ezeket a kemény hónapokat. Egy ilyen kicsi gyerek számára önmagában egy féléves kórházi benttartózkodás is igen megterhel?, de a betegséggel kapcsolatos ijedelmek oldására, a kezelések átvészelésére talán kaptak a kórházon belül szaksegítséget. Amir?l kevesebb szó szokott esni, az a hazatérés sokkja: egy ekkora gyerek fél év alatt egyszer?en nem képes fenntartani az otthon emlékét, ráadásul a kórházi környezetben teljesen mások a szabályok, az elvárások, az együttlét keretei – hazatérve gyakorlatilag újra kell tanulni a családi m?ködések teljes tárházát.

A kórházi benttartózkodás során a kiszolgáltatottság, a kontrollvesztés, a fájdalmak „kezelésére” a gyerekek fokozott szül?i jelenlétet igényelnek. Teljesen természetes, hogy az id?leges elválásokat különösen szorongatónak élik meg. Testvér születésekor pedig ugyanilyen érzékenyen érinti ?ket, hogy látszólag kiesnek a pixisb?l, és osztozni kell a szül?i figyelmen, tör?désen, együtt tölthet? id?n. Ezek egybeesése teljes talajvesztettséget jelenthet egy gyereknek.

Szilvi! Túl sok volt egyszerre a változásból kisfia számára. Nem csoda, hogy a rengeteg kezelhetetlen indulat csak úgy zubog bel?le. Remélem, tudja, hogy egy ekkora gyerek szájából a „nem szeretlek” pusztán annyit tesz: „nagyon haragszom rád”, esetleg „nagyon haragszom a világra”. Jól van ez, hogy tud ilyeneket mondani, a bentragadt indulatok sokkal több kárt tudnak tenni. Viszont mivel már egy év eltelt hazatérésük óta, s ezek az indulatok még mindig ilyen intenzíven dolgoznak benne, mindenképpen érdemes volna gyerekpszichológus segítségét kérni a kórházas élmények és a testvérféltékenység témáinak feldolgozására.

Üdvözlettel – Kiss Kinga