50 éves vagyok. 2 éve diagnosztizálták nálam a depressziót. Szedtem az antidepit is rá, de több mint fél éve elhagytam. Most jöttem rá, hogy nárcisztikus és egyben elkerülő személyiségzavaros vagyok. Teljesen rám illik az összes leírt jellemző vonás. Már a családom is szenved tőlem. Elvesztették a türelmüket felém. Egyik munkahelyről menekülök a másikba egy idő után. Kérdésem az lenne, hogy mit tudok tenni? Kihez forduljak? A pszichiáter csak felírja a gyógyszert, nem foglalkozik velem. Kinezológushoz mentem, aki gyermeki sérülést fedezett fel. Ki tud ő gyógyítani ebből, vagy így kell élnem az életem?

Kedves Pet!

Az öndiagnózis veszélyes dolog, úgy is működhet, mint egy önmagát beteljesítő jóslat. Olvassa a tüneteket, hasonlónak találja azokhoz az érzésekhez, melyeket magán tapasztal, és önkéntelenül hasonlóan viselkedik ahhoz, ahogy az olvasott személyiségzavarban szenvedők szoktak. Ettől persze a betegsége okozhat szenvedést a környezetének és sajátmagának is. Ez okozhatja azt is, hogy nem tud kitartani egy munkahelyen, ami megélhetési gondokat, a létbiztonság elvesztését is jelentheti Önnek és családjának.

Vannak olyan pszichiáterek, akik nemcsak gyógyszert írnak, hanem terápiát is javasolnak, egyénileg vagy csoportban, esetleg a családdal együtt. Kereshet pszichológust is, de a gyógyszeres- és a pszichoterápiának együtt kell működnie. Az antidepresszáns elhagyása nem a legjobb ötlet. Nagyon sokféle van forgalomban, ha az egyik szer nem jó, gátolja a mindennapi életvitelét, akkor lehet mást írni, de ehhez vissza kell mennie a pszichiáterhez.

Ha a kineziológia iránt van bizalma, lehet, hogy ő is segít, de a választott módszernek, szakembernek nagyobb esélyt kell adnia, 1-2 alkalom nem elegendő. A depresszió makacs betegség, a gyógyuláshoz türelem és kitartás kell. Ha valóban személyiségzavarban szenved, a gyógyulás hosszadalmas.

üdvözlettel

bárdos kata