Imádja játszani az áldozatot

Az a helyzet, hogy édesanyám szó szerint imádja játszani az áldozatot. Van, hogy szóvá teszünk neki valamit, hogy jobb lenne, ha máshogy csinálná... de persze ezt nagyon óvatosan tesszük, mert már ismerjük... és ekkor elkezdi játszani az áldozatot, hogy miért bántjuk ?t. Volt, hogy apukám csak annyit mondott neki: "nem kell segíteni, köszönöm"... erre anya elkezdett kiabálni, és fél perc múlva már az volt, hogy apu azt mondta neki, hogy ? menjen a k*va anyjába... Ott voltam, hallottam. Mindennap kb. 8 éve úgy jön haza a munkából, hogy ?t bántják és rossz neki, de új helyet nem keres. Csinált olyat is, hogy kiskoromban, mikor nem voltam jól allergia miatt (konkrétan nagyon rosszul minden nap), nem adott gyógyszert. Így évek múlva megkérdeztem, miért csinálta. Az volt a válasza, hogy mert neki sem adtak soha.... Ett?l függetlenül szeretnivaló, kedves ember. De nagyon sokszor megjátssza magát, hihetetlenül idegesít? tud lenni. Sokszor a 18 éves fejemmel azt gondolom, sokkal jobban el lehet rólam mondani azt, hogy feln?tt vagyok, mint róla. Érdekelne, miért csinál ilyet valaki, és hogy hogyan tudnánk ?t
valahogy tudat alatt manipulálni, hogy zökkenjen ki ebb?l az egészb?l? Mivel már tudatosan nem lehet, mert el sem ismeri, hogy problémája van.

Kedves Ramóna!

Valóban feln?ttebb az édesanyjánál, ha ilyen tisztán látja az édesanyja áldozat „játszmáját.” Mit gondol? Milyen érzések jelenhetnek meg édesanyjánál, mikor pl. elutasítják (az esetleg valóban szükségtelen) segítségét? Miért bántódik meg olyan könnyen? Miért nem érzi magát jól a munkahelyén?

A negatív beállítódás édesanyja egész életét megkeseríti. Mindennek a rossz oldalát látja, újabb és újabb bizonyítékokat gy?jt arra, hogy ? nem elég jó, nem lehet eléggé szeretni, megérdemli, hogy bántsák. Azt érzi, hogy nem érdemli meg ezt a bánásmódot, a hiba másokban van.

Nem hiszem, hogy ez megjátszás lenne, inkább egy életérzés, mely minden kapcsolatát befolyásolja. Ha megsért?dik, megbántódik egy apró megjegyzésen, er?teljes kifejezést ad érzelmeinek, mellyel szeretné megvédeni magát a további bántástól. Emiatt a védekezés, az áldozattá válás érzése aránytalanul nagyobb lehet, mint az, ami kiváltotta.

Sajnos ez a látásmód nagyon gyenge önismeretet feltételez, az egyes eseményeket nem követi önvizsgálat, nem merül fel, hogy az áldozat a saját szerepét elemezze.

A „játszma” már er?sen rögzült, a „partnerek” is jól ismerik, eljátsszák a saját szerepüket. (Pl. vigasztalják, gy?zködik, hogy nem ? a hibás, vagy elutasítják) Emiatt nagyon bonyolulttá válhat a kommunikáció otthon és a munkahelyen egyaránt. Ha valakit mindig bántanak, az folyamatosan védekezésben van, ha valaki mindig védekezek, arról azt gondolhatjuk, hogy valamit takargat. Az ördögi kör – és ezt nagyon jól látja - nehezen megszakítható.

Nehézzé teszi az áldozattal való együttélést az is, hogy védekezése sokszor agresszív, bántó, akár ártó is lehet (nem ad gyógyszert, mert ? sem kapott). Aki saját levében fortyog, az nehezen veszi észre a kedvességet, szeretetet, minden sérelmét szeretné valakin megtorolni.

Tudat alatti manipuláció (ha van ilyen) itt nem segít. Meg lehet próbálni – nagyon óvatosan – pozitív visszajelzéseket adni. Fontos, hogy jól célozzunk, mindig nagyon pontosan jelöljük meg, mit akarunk megdicsérni. Pl. ha jól sikerült az ebéd, akkor mondhatjuk, hogy „jaj de ügyes vagy anyu!” Ez várhatóan lepereg arról, aki negatívban van. Esetleg pontosabb, hogy „nagyon ízlik ez a leves.” Pontosan azt emeljük ki, ami jól sikerült, ráadásul úgy, hogy nem ?t min?sítjük (ügyes vagy), hanem magunkról mondunk valamit (nekem ízlett). Sajnos nagyon sok ilyen kell ahhoz, hogy valami elmozduljon, hogy valóban eljusson ahhoz, aki mindenben csak a rosszat, a bántást látja.

üdvözlettel

bárdos kata