Jelentéktelennek, szerethetetlennek érzem magam

22 éves lány vagyok, sajnos tizenéves korom óta küzdök depresszióval, önértékelési problémákkal és öngyilkos gondolatokkal. A történetem egészen kicsi koromban kezd?dött, a szüleim ugyanis nagyon fiatalok voltak, amikor születtem, és mind a ketten nyiltan vállalták mindenki el?tt, hogy igazság szerint nem is akartak engem. Többször a fejemhez vágták, hogy elrontottam az egész fiatalságukat. Apám nagyon agresszív volt, mellette alkoholfügg?, Anyám a verések miatt többször került kórházba, de végül sikerült megszöknünk t?le. Miután eljöttünk Apámtól, az életem egész jóra fordult, engem a nagyszüleim neveltek és ez így volt jól. Sajnos viszont elég kövér kislány voltam, így rengeteg csúfolást kaptam a többi gyerekt?l és Anyámtól is. Aztán nagyapám meghalt, én pedig az ötödik nevel?apukán voltam már túl, akit?l egy kistestvérem is született.
Középiskolás koromra Anyám is alkoholistává vált, többször hoztam haza, takarítottam utána, szedtem össze a földr?l, és neveltem helyette a kistesómat is. A suliból rengeteget hiányoztam, nemcsak emiatt, hanem mert sajnos volt olyan, hogy olyan csúnyának, kövérnek éreztem magam, hogy nem akartam kimenni a lakásból. Középiskolában egyébként magatartás-problémák miatt kellett is járnom pszichológushoz, de nem sokat segített.
Mára teljesen elfajult a helyzet, Anyámat csak reggel látjuk, illetve este, amikor tökrészegen hazajön és beleköt valakibe. Ez rengeteg vitát szül, és engem hetente rak ki a lakásból, vagy fenyeget, hogy költözzek el. Sajnos megint nagyon sokat gondolok öngyilkosságra, mert teljesen kilátástalannak látom a helyzetet. Nem bírok tovább itt élni, de nem keresek sajnos úgy, hogy béreljek egy lakást, és nagyon messze sem tudok költözni, mert hajnalban járok dolgozni, és a munkahelyemre nem egyszer? kijutni. Párkapcsolatom nincs, a családomból csak Apám van még, de hozzá nem mehetek. Én nem tudom, hogy mit csináljak, ennyire jelentéktelennek, szerethetetlennek talán még soha nem éreztem magam...

Kedves 22 éves lány,

egyszer?, fájón ?szinte leveledben több olyan élményt, életeseményt is felsorolsz az élettörténetedb?l, amelyek közül egy is igencsak megnehezítené egy ember életét. Többszörü olvasásra jutottam el a felismerésig: milyen hatalmas dolog, hogy mindezek után, mindezekkel együtt ilyen tiszta gondolkodású, jóérzés?, egészséges lelk? fiatal emberré lettél! Hiszen a rengeteg bántás, elhanyagolás ellenére, ami a szüleidt?l ért, te gondoskodtál róluk, szépen fogalmazod meg a szörny?ségeket is, amiket tettek veled, nevüket tisztelettel, nagybet?vel írod (!)... kistestvéredet is feln?tt módjára elláttad, és a csúfolások ellenére iskolát jártál, munkahelyed van!

Szóval mi az, ami téged egyben tart?! Nem mindennapi bels? er?d lehet! Mik azok az er?források, amikb?l merítesz, hogy mindezt el tudd viselni, és a legjobbat kihozni a helyzetedb?l? Azért teszem fel ezeket a kérdéseket, hogy lásd: igazán büszke lehetsz magadra, és nagyon fontos lenne, hogy ebb?l a szemszögb?l, azaz az értékeid, teljesítményed mentén is végiggondold, lásd a történetedet. Hány meg hány olyan nehéz helyzet volt, amib?l jól jöttél ki, amit túléltél, ahol talpon maradtál?! Ez a te érdemed! (Részben az is, ha voltak, lettek melletted, akik segíteni tudtak).

Igen, ennek a hányattatásnak megvan az ára, az evés nagyon megnyugtató és vigasztaló, kigömbölyödtél. És igen: akit leértékelnek, kevésbé képes önmagát becsülni.

Hosszú út áll el?tted, azt a szabadságot, "megmenekülést", amire vágysz, valószín?leg tényleg csak a függetlenedés hozhatja majd el számodra. (Meg az, ha megengedheted majd magadnak, hogy haragudj, ahelyett, hogy magadat vádolnád...) Addig is: apró örömöket, megkönnyebbüléseket, tölt?déseket kell keresned magadnak! Olyan tevékenységeket, közösséget, amiben fel tudsz oldódni, megfeledkezni a gondokról. Keresd azokat a helyzeteket, személyeket, ahol/akikt?l pozitív visszajelzéseket kapsz - és vedd is ezeket észre!

Kérlek, ha elhatalmasodnak a negatív gondolataid, öngyilkossági késztetéseid, mindenképp kérj orvosi segítséget! Nem szégyen, ha nem megy egyedül, és lehet, hogy most segíthet egy pszichológus, ha korábban nem is ez volt a tapasztalatod.

Üdvözlettel

Benczné Simon Sarolta