A jól induló párkapcsolatom csendben kezd ellaposodni

Egy ideje úgy érzem, megrekedtem az életemben és nem érzem jól magam. Nagyon sok minden jár a fejemben, megpróbálom összefoglalni. 29 éves vagyok, 3 éve párkapcsolatban, van egy 13 hónapos közös gyermekünk. A kapcsolatommal van problémám. Párom 42, én 29 éves vagyok. Munkahelyen ismerkedtünk meg, és szerettünk egymásba. ? csábított el engem. Egy határozott, tapasztalt, laza személyiség. Én egy költözés el?tt álló kapcsolatból ( még otthon laktam), ? rossz házasságából jött (menekült) el. Ott is van egy gyermeke. Összeköltöztünk, el?ször a lakhelyünk közelében, majd pár hónap múlva 50 km-rel arrébb, egy albérletbe. Új munkahelyünk lett. Én nehezen szoktam meg az új lakhelyen, két hónapig itthon voltam, mire munkám lett, szenvedtem, senkit sem ismertünk még itt, a panel is idegen volt számomra. Úgy t?nt,  lassan kezdenek a dolgok helyrerázódni, elhelyezkedtem én is, jól voltunk. Pár hónappal kés?bb terhes lettem (mindketten akartuk), majd a 12. héten derült ki, elhalt a magzat, m?teni kellett. Itt kezd?dtek a bajok. Teljesen összeomlottam (egyébként is sajnos meglehet?sen érzékeny típus vagyok.) Minden álmom, tervem szertefoszlott. Ürességet, céltalanságot, b?ntudatot (nem vigyáztam eléggé) éreztem Gyászoltam. Páromat is megviselte, de nem volt ideje magát gyógyítani, mert állandóan az én sopánkodásomat kellett hallgatnia. Volt egy közlekedési balesete (nem sérült meg), abban a hónapban, mikor elvetéltem, azzal sem foglalkoztam eléggé. Teljesen belemerültem a saját bajomba, elhanyagoltam. Nem tudtam rajta kívül senkivel sem megbeszélni, mert a családom homokba dugta a fejét, tabutéma volt, barátn?imnek nem igazán akartam err?l beszélni, ?k sem igazán kerestek, és ritka találkozóink alkalmával nem akartam ezzel "eltölteni az id?t". 6 hónap kellett, mire átvészeltem (vagyis azt hittem). Ismét terhes lettem, nagyon örültünk, de rettegtem is végig, nehogy baj legyen, a szülésem igazi álom volt, gyors, nem traumatikus. Hazatérve nem láttam rajta a boldogságot, megijedhetett az újabb apaságtól 16 év után.
Szóval 3 év alatt rengeteg minden történt velünk. De én úgy érzem, nem bírtam a terhelést, hiába próbálok életvidám, der?látó lenni, belemerültem egy sárba, ahonnan nem tudok kimászni. Magányos vagyok ahol lakunk, nincs itt barátom, anyáékkal, rokonaimmal alig találkozom. Hiányoznak. Egyszer céltalan vagyok, búbánatos, úgy érzem, semmire sem vagyok jó a gyereknevelésen kívül, máskor jókedv?, optimista, pedig az anyagi gondokon kívül igazán semmi gondom nem lenne. Imádom a kisfiamat is. Párom is szeret, mindig mellettem áll. Nem tudom, hogy ennek a lelkiállapotnak a vetélés vagy az új lakhely-e az oka. A jól induló párkapcsolatom csendben elkezdett elkopni, ellaposodni. Hiányzik bel?le a kezdeti lelkesedés, öröm, tervezgetés, lazaság. Párom is befordult magába, nem beszélgetünk, nem tudunk menni sehova kikapcsolódni az anyagi gondok miatt, plusz minden a kicsi körül forog, nincs egymásra id?nk, sokszor marakodok vele idegességemben, mert "unom" itthon magam (magányt érzek) és a rengeteg feszültséget nincs hogy kiadnom magamból. Olyan, mintha már lassan csak albérl?társak lennénk. A magánéletünk is kezd ellaposodni, pedig régebben epekedett utánam. Úgy érzem, kezd az egész kapcsolata velem is olyan lenni, mint  az el?z? n?vel, aki állandóan marta, féltékenykedett rá. Néha én is
féltékeny vagyok rá, mert az el?élete eléggé n?kben dúskáló. Nem érzem úgy, hogy bármiben is különb lennék már így az exnél, amióta ilyen életunt vagyok. Egyfolytában azon gondolkozom, hogy elhagyom és visszamegyek a babával oda, ahol régen éltem. Ne tegyem tönkre az életét a savanyaságommal. Olyan érzésem van, mintha itt semmi nem akarna összejönni nekünk. Párom jönne velem oda, csak maradjunk egy család, pedig nem is szeretne ott élni. Szeretnék újra az az életvidám, mosolygós n? lenni,aki voltam. Tudom, én lennék a kulcs, ha megváltoznék, pozitívabb lennék, ? is nyitna felém újra. Gondoltam már pszichológus segítségére is, mert egy káosz van a fejemben.  De gyógyszereket nem akarok szedni. Szeretném anélkül megoldani valahogy. Mennyi ideig tarthat egy ilyen önismereti kezelés? Lehetséges gyógyszer nélkül megoldani? Lehet, hogy ez már depresszió? A sok változás ennyire megterheli az embert? Elnézést ha kicsit kaotikus a levelem, próbáltam röviden, tömören megfogalmazni.

Kedves Ágota!

Valóban nagyon sok mindenen mentek keresztül a párjával, és úgy érzem, hogy ez nem a kapcsolattal kezd?dött, hanem az el?z? kapcsolatok sem lettek elvarrva, lezárva. A szakítás, a költözés, az anyagi bizonytalanság, egy gyermek elvesztése nagyon megterhel? események, amelyeknek teret kell engedni az életben, és nem várhatjuk el, hogy majd az id? megoldja. Amíg gyászol, nagyon nehéz új dolgokra, helyzetekre, kapcsolatokra nyitottnak lenni. Fontos lépésnek tartom, hogy felmerült Önben a segítségkérés lehet?sége, és azt javaslom, hogy minél el?bb lépjen!

Higgye el, nem az a legrosszabb, ha gyógyszert kell szedni, hanem ha segítség nélkül maradva küzd a mindennapokban. Ezzel együtt egyáltalán nem biztos, hogy szükséges lesz gyógyszeres kezelés is, mert az a tapasztalat, hogy a szülés utáni, körüli lelki problémák pszichoterápiával is viszonylag hamar oldódnak. Az, hogy ez mennyi id?t vesz igénybe, illetve, hogy szükséges-e gyógyszeres támogatás, egy alapos feltérképez? beszélgetés (els? interjú) után tud kiderülni, ahol a pszichológus, vagy pszichiáter az aktuális tünetek, nehézségek mellett felméri a személyiség terhelhet?ségét is. Javaslom, minél el?bb induljon el ezen az úton, mert innen még vissza lehet fordulni, és a kisgyerekes lét korlátaival, de meg lehet találni a boldogságot egymásban, a mindennapokban.

Üdvözlettel,

Kovács Réka