Kétéves - futkos, dacos és ellenszegül

Tisztelt szakért?! Az alábbiakkal kapcsolatban érdekelne a véleménye: Kisfiam 2 éves múlt, január elején kezdte a beszokást a "minioviba", ami valahol a bölcsi és az ovi között helyezkedik el. Közben 2 hetet beteg is volt, így mondjuk nagyjából 1 hónapot volt az oviban eddig. Nem régóta panaszkodik az óvónéni, hogy dacos, nem fogadja el a szabályokat, harcol velük a gyerek, illetve konkrétabban: egész nap szaladgál fel-le a szobában (ez tilos), sosem akarja azt csinálni, amit a többi: a tornaórán nem vesz részt, a játékokba nem akar bevonódni, mese-és verstanulás közben elmegy máshova, nem ül a többiekkel. Másrészt a tornaórás labdákat ? is szívesen dobálja - messzir?l, jól eljátszik egyedül vagy az óvónénivel (de nem a gyerekekkel), és azt is észrevették, hogy bár nincs ott "tanuláskor", de magában mondogatja a versrészleteket, mondókákat. A legnagyobb gond az egyfolytában szaladgálás, és az agresszió: nem engedi magát tisztába tenni, rugdos, és egyébként is gyakran odacsap, nem a gyerekeknek, hanem az óvónéniknek, vagy tárgyaknak, dühében. Elismerem, hogy a kisfiam talán nehéz eset, mindig is akaratos volt, az utóbbi id?ben pedig dacos is, tudja, mik a szabályok, és látom rajta, hogy csakazértsem csinálja azt, amit várunk t?le. De ami igazán zavar, hogy nem látom, hogy az óvónéni kezelni akarja/tudja a problémát, panaszkodik nekem, és hozzáteszi, hogy "már nem tudom, mit csináljak", "valamit most már ki kell találni", és hogy "? más, mint a többiek". De a kérdésre, hogy milyen más, csak a fentiek a válaszok, és ?szintén szólva, én eddig nem tartottam kirívónak a gyerek viselkedését, bár tény, hogy az agresszió mostanában er?sebb, de én ezt átmeneti (de persze kezelend?) problémának tekintettem, amit szerintem az vált ki, hogy "anya visszament dolgozni, engem meg óvodába visz minden nap". Meglep, hogy nagyjából egy hónap után problémásnak tartják a kisfiamat, én ezt kevés id?nek érzem még. Ennek ellenére természetesen szeretnék részt venni abban, hogy megkönnyítsem az óvón?k és persze a kisfiam életét, de nem nagyon tudom, hogyan segíthetnék. Amikor itthon dacos, csapkod, akkor következetesen mindig elmondjuk, hogy ezt nem szabad, fáj anyának/apának, megfogjuk a kezét stb, de úgy látszik, ez kevés. A szaladgálást eddig én engedtem itthon, ez szinte a "szenvedélye", de most megegyeztünk az óvón?vel, hogy itthon sem lesz szabad a rohangálás, leültetjük, ha elkezdi, ez nagy harc lesz, de bízom benne, hogy segítség az óvón?knek, ha hasonló szabályok szerint él itthon is, mint ott. Nem tudom, mit tehetnék még. Megkérdeztem az óvón?t, hogy mit gondol, szükség van-e valamilyen szakember vagy terápia bevonására, de azt mondja, egyel?re nem gondolja, hogy kellene. Mégis, amikor a gyerekr?l beszél, akkor úgy t?nik, mintha életében el?ször szembesülne ekkora problémával, azt mondja, hasonló probléma a többi gyerekkel sosem volt. (Egyébként, bár fiatal, nem tapasztalatlan óvónéni, állítása szerint dolgozott már sérült, fogyatékos gyerekekkel is.) Leírok még pár dolgot a kisfiamról, a teljes képalkotás érdekében, bár ez nem tartozik a tárgyhoz szorosan: 9 hónapra, 10-es Apgarral született, jól fejl?d?, anyatejes csecsem? volt, az éjszakákat szinte a kezdetekr?l átaludta, napközben is korának megfelel?en aludt, bár figyelemigényes, gyakran síró kisbaba volt, és sokszor kerülte a szemkontaktust, ez mára elmúlt. Minden mozgásfejl?dési lépcs?t id?ben elért, 12 hónapos volt, amikor járni kezdett, 2 éves korára már szépen, érthet?en, mondatokban beszélt. A férjem napközben dolgozik, így szinte csak velem volt a gyerek ilyenkor, sok segítségem nem volt, szül?k messze. Így 8 hónapos korától Ringató-foglalkozásokra, kés?bb baba-mama klubba vittem, hogy szokja a társaságot, amit egyébként különösebben nem kedvelt. 16 hónapos korában Bp-r?l egy kis faluba, 30 nm panelb?l kertes házba költöztünk, ahol nagyon jól fogadta a külön szobát és a házat, bár ekkor kezdett el fel-le szaladgálni. Ugyanekkor viszont elkezdett félni a gyerekekt?l, már attól is visított, ha csak a közelébe ment egy, zárt térben és játszótéren is. Ez a szorongás lassan oldódott, még az ovi kezdetekor is láttam rajta, hogy megijed a gyerekekt?l, de azért sokat javult, mára meg inkább csak tartózkodó a gyerekekkel, mint fél?s. A feln?ttekkel jól kijön. Nagyon ügyes az épít?kockákkal és mindenféle épít?játékkal, szívesen rajzolgat, gyurmázik, tud szerepjátékokat játszani, szereti a könyveit lapozgatni, nagyon szereti, ha olvasunk, énekelünk neki, sok verset tud kívülr?l, mi elkezdjük, ? pedig folytatja. Akaratos, újabban agresszív (odacsap, ha nem tetszik valami), de ha úgy látja, nagy fájdalmat okozott, akkor megijed, simogat, együttérz? (velem). A leírtak alapján Ön mit gondol, mit tehetnék, hogy segítsek a gyereknek és az óvón?knek? Hogy látja, szükség lenne szakember segítségére, és ha igen, milyenre? Lát esetleg a leírtakból valami olyan problémát, amit én szül?ként észre sem veszek, de fontos lenne tudni róla és kezelni? Válaszát el?re is köszönöm, elnézést a hosszú levélért. Üdvözlettel; Judit

Kedves Judit!

Válaszom sajnos lehet, hogy nem megkönnyíti majd életüket (és az óvón?ét), hanem nehezíti – abban ugyanis biztos nem tudok segíteni, hogyan lehet az óvón?k elvárásainak megfelel? gyereket faragni kisfiából. Leír ugyanis egy kétéves gyereknél teljesen normális viselkedés-reperoárt és egy azzal egyáltalán nem kompatibilis bölcsis (ovis?) rendszer. Vegyük sorra a problémákat.

?            Kétéves gyerek egy hónappal a közösségbe kerülést követ?en még nem igazodik az intézményes keretekhez, az óvónénikhez, társaihoz. Teljesen normális, egy ekkora gyerek ennyi id? után még éppen csak emésztgeti, hogy szülei jelenléte nélkül kell boldoguljon egy csoportnyi gyerekkel és egy éppen csak megismert óvón?párossal.

?            Dacos, ellenszegül – teljesen normális, hiszen amúgy is a dackorszak idején járunk. Legf?bb életfeladata, hogy megélje saját önállóságát, autonómiáját, akaratát, ezt pedig leginkább úgy tudja tesztelni, ha alkalmanként nekifeszül a környezet akaratának. Ez nehéz a környezetnek, de következetes meleg határtartással túlélhet? mindenki számára.

?            Futkos. Kétéves gyerek – persze, hogy szaladgál! Letiltani egyrészt esélytelen, másrészt minden fejl?dés, fejlesztés a nagymozgásos alapozással indul: miért vennénk el a szabad mozgás lehet?ségét? A kérdés inkább az, hogy miért a szobában rohangál? Nem mennek ki az udvarra, kertbe délel?tt? Egy rendesen kifuttatott gyereket sokkal könnyebb aztán leültetni a benti tevékenységekhez – ahogy ezt minden kisgyerekes anyuka maga is megtapasztalja. Szóval nem tartom jó ötletnek legátolni egy kisgyerek mozgásigényét. Régen rossz, ha azt az oviban/bölcsiben nem tudja kielégíteni, de ha már így alakul, legalább ne legyen elvárás, hogy a szül? is igazodjon ehhez otthon.

?            Nem vesz részt a tornaórán, nem kapcsolódik be a mese- és verstanulásba. Ez komoly problémát jelentene alsó tagozaton, de itt bölcsis korú gyerekr?l beszélünk. Idézek egy óvodai beszoktatást ismertet? tájékoztatóból: „Kiscsoportban még nincsenek kötelez? délel?tti foglalkozások, kötetlen formában azonban már ekkor is jelen vannak a környezet, ábrázolás, zenei- és irodalmi nevelés területeire irányuló kezdeményezések”. Ez azt jelenti, hogy a foglalkozásokba való bekapcsolódás opcionális, az óvón? kezdeményez, a gyerekek pedig kedvt?l, figyelmi kapacitástól, motiváltságtól függ?en csatlakozhatnak.

A sorok közül azt olvasom egyébként ki, hogy egy agglomerációs település (magán?) intézményér?l van szó, ahol az óvón?i képesítés?, egyébként valószín?leg jóindulatú és agilis pedagógusok nincsenek teljesen felkészülve a kétéves minikorosztályra, és ovis elvárásaikkal föléterhelik a gyerekeket. Érdemes lenne egy fogadóórán vagy szül?i értekezleten átbeszélni a korosztályos jellemz?ket, hogy egységes legyen a szül?k és pedagógusok olvasata arról, mi várható az ilyen korú gyerekekt?l általában.

Üdvözlettel – Kiss Kinga