Kedves Attila!
Egy olyan kérdésem lenne, ezúttal nem csak személyes jelleggel, hogy szerinted ki a jó szül??
Munkám során sok szül?vel találkozom, akik nagyon féltik gyermeküket mindent?l, próbálják megóvni gyermekeiket az élet árnyoldalától, nehézségeit?l, még akkor is, ha esetenként már a gyerekeknek ez kínosan degradáló. Úgy próbálnak biztonságot adni nekik, hogy
elzárják ?ket a szobába, nincs internet, nincs TV, semmi olyan, amit bár tanulásra és fejl?désre is használhatnának, fennáll a veszélye, hogy rossz vége lesz.
Én nem féltem ennyire a kislányomat. Igaz, hogy még csak másfél éves, de már tudja, hogy mit akar megismerni, és elég er?s az akarata ahhoz, hogy sírva fakadjon, ha nem engedjük neki. Én azt gondolom, hogy nem lehet egy gyereket (s?t, semmilyen létformát) bezárni, ? egy él?lény, aki fejl?dni akar, és meg akarja ismerni a világot, ami körbeveszi. Én inkább azon volnék, hogy megismertessem vele az életet, és pici effektusokban adagoljak neki mindent, amivel az életre felkészíthetem, hogy ha problémákkal találja magát szemben, akkor talpraesetten és könnyedén vegye ?ket. Talán én gondolom rosszul, én vagyok rossz szül?, amiért hiányzik bel?lem az ilyen fokú féltés?
Melyik a jó megoldás? A megóvás vagy a felkészítés?
Válaszodat el?re is köszönöm, üdvözlet!
Kedves Vilmos!
Véleményem szerint nem lehet egyetlen mondatban leírni, ki a jó szül?. Ugyanilyen medd? vállalkozás lenne néhány jelz?vel meghatározni a jó szül?t. Saját néz?pontom szerint jó szül?nek lenni annyit tesz, hogy mindenkor képesnek kell lenni alkalmazkodni az adott helyzethez. Ahogy minden bizonnyal Te is másként fogod kezelni a kislányodat 4 évesen, mint most. Ez közhelynek t?nhet, de nem egy esetben tapasztaltam, hogy a probléma éppen ebb?l származott, vagyis a szül?k képtelenek voltak elfogadni a gyermek aktuális helyzetét, életkori sajátosságait, szükségleteit.
Úgy hiszem, az, hogy egy szül? (vagy szül?i pár) túlfélt?, vagy éppen engedékeny lesz, rengeteg tényez?t?l függ, amiket hosszú ideig sorolhatnék, de egyrészt ez most nem célom, másrészt nagy részük vagy teljesen evidens lenne, vagy számos vitára adna okot.
Nem egy alkalommal találkozom olyan szül?kkel, akik azért válnak túlfélt?vé, vagy éppen túlságosan engedékennyé, mert abból indulnak ki, hogy „Azt szeretném, ha a gyerekemnek jobb élete lenne, mint nekem”. Hová vezethet ez, túl a féltésen vagy az engedékenységen? Véleményem szerint feler?síti a szül? önmagával szembeni elégedetlenségét, az önmaga iránt érzett b?ntudatot, s ezzel egyúttal szinte követelményként állítja a gyerek elé azt, hogy „neked jobbnak kell lenned”. Ahelyett, hogy a gyermeke példát vehetne róla, tanulhatna t?le, állandó hárítást alkalmaz, felnagyítja saját tökéletlenségeit, s elfordítja magától a saját gyermekét.
Kés?bb pedig jön a jól ismert „nem voltam elég jó anya/apa”, amivel a b?ntudatot akaratlanul is átakasztja a gyerekre, ?t is részesíti bel?le.
Származhat-e ebb?l egészséges önkép, mind a gyerek, mind a szül? részér?l? Kétlem.
Ha már a levelezésünk személyes jelleg? is, engedd meg, hogy megosszam veled saját tapasztalatomat. Egyszer szóváltásba keveredtünk éppen a gyereknevelés kapcsán – az egyik oldalon a túlvédés, a másik oldalon az engedékenység. Megkaptam, hogy „persze, majd ha a gyereked cigizni, inni, vagy éppen drogozni akar, te azt fogod mondani, hogy mindent ki kell próbálni?”. Erre azt válaszoltam, hogy természetesen nem fogom azt mondani neki, hogy miért ne, a te tested, a te életed, a te döntésed. Ugyanakkor azt nem tudom elmondani, hogy neki milyen lesz. Csupán a személyes tapasztalataimról tudok beszámolni, azokról az érzésekr?l, amelyek bennem jöttek létre. Azt nem mondhatom meg, neki milyen lesz.
Itt persze széls?séges dolgokról beszélünk, és mindez nem egyenl? azzal, mintha azt mondanám, „Persze, kislányom, gyújts csak rá, próbáld ki a füves cigit, és majd megtudod, neked milyen érzés”. Csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy nem vagyunk azonosak a gyermekeinkkel, és ?k nem a mi tulajdonaink. A mi dolgunk az, hogy felel?sséget vállaljunk értük – ezt azonban csak akkor tehetjük meg, ha már képesek vagyunk magunkért felel?sséget vállalni. Els?sorban a cselekedeteinkért.
Felel?sséget vállalni annyi, mint elismerni, ha hibáztam – s ezzel együtt elfogadni, hogy azért hibáztam, mert nem vagyok hibátlan. Azért hibáztam, mert hibázhatok. Ez pedig nem egyenl? azzal, hogy felemelem a kezem, és azt mondom, „rossz szül? voltam”. Ez éppen a felel?sség tagadása és áthárítása.
Azt írod: „én vagyok rossz szül?, amiért hiányzik bel?lem az ilyen fokú féltés?”. Próbáld átgondolni és átfogalmazni ezt a mondatot. Ha kijelented, hogy rossz szül? vagy, azzal hárítod a felel?sséget. Ugyanakkor, ha a túlféltés Te rossznak gondolod, akkor miként lehetnél rossz pusztán azért, mert bel?led „hiányzik” a túlféltés?
Véleményem szerint, ha „jó szül?” akarsz lenni, akkor igyekezz mindenkor az aktuális helyzethez igazodni, és annak megfelel?en kiválasztani a helyes döntést.
Üdvözlettel:
Herceg Attila
