Kih?l?ben lév? kapcsolat és kilátástalanság: mit tegyek?

A helyzetem elég sajátos. Úgy alakult, hogy az életem egyetemista korom óta két városban zajlik: az egyetemvárosomban és a szül?városomban. A szül?városomhoz borzalmas tinikori emlékek kötnek, utáltam mindig is ott élni, örültem, amikor 18 évesen végre felköltözhettem az egyetemem városába - és nem a családon miatt, velük jól kijövök. A páromat meg is ismertem a második képzésem vége felé, pont a covidhelyzet betörése el?tti hónapokban. A kapcsolatunk már a harmadik hónapjánál tartott, amikor beütött a tavaszi karantén, akkor viszont haza kellett költözzek a kollégiumomból. 3 hónapig aztán nem láthattuk egymást a távolságtartási mozgalom miatt - és mert féltettük a szüleinket. A helyzet azóta annyit változott, hogy a korlátozások feloldásával tudunk hetente- kéthetente találkozni, a nyáron nyaraltunk is, szuper volt, ?sszel pedig, az újabb kényszerintézkedésekig szintén rengeteg programot csináltunk. Úgy éreztem, a kapcsolatunk szépen fejl?dik, terveztük az összeköltözést.
Csakhogy bejött két elég váratlan tényez?. Az egyik, hogy a családja egyes tagjai k?bunkók, úgy érzem, sosem fognak befogadni, hiába is küzdök érte már több hónapja. És mivel nagyon gyakran felmerül, hogy átszervezi a dolgait miattuk, többek között a mi találkozóink
leszervezése is az ? drágalátos programjaik függvénye, mélységesen megalázva éreztem és - gyakran most is érzem - magam. Hogy még mindig nem vált le róluk, és én vele akarok összeköltözni, gyereket szülni neki majd... A másik dolog, hogy hónapok óta a szül?városomban kaptam egy - a ritka végzettségemmel tökéletesen kompatibilis -  munkát. Megörültem neki, végeztem szenvedéllyel, csakhogy a munkahelyi intrikák, meg a folyamatos balhék miatt a barátommal sajnos ebbe is vegyül üröm. A barátomnak ugyanis nem tetszik az, ami a kollégáimnak sem: a felt?n?en jó viszonyom a f?nökömmel. Akivel megjegyzem, semmi nincs köztünk, csak nagyon jó baráti-kollegiális viszony, mivel a közvetlen beosztottja vagyok. Néha már kezdek ugyan gesztusokat érezni fel?le, és a rengeteg kapcsolati fájdalom miatt én sem vagyok már közömbös iránta, mivel sokkal figyelmesebb, mint a párom, jobb a hullámhosszunk, de... nem akarnék a szeret?je lenni, mert az nem lenne fair sem az ?, sem az én kapcsolatommal szemben.
A rengeteg vita miatt, amit egyébként nagyrészt szerintem nem is a f?nöki behatás, meg a munkahelyi túlterheltségem ad, hanem az, hogy képtelen választani a családja és köztem éles helyzetben, amikor szükségem lenne rá (betegség, romantikus program, stb.), elkezdtek az érzéseim megváltozni a barátom iránt, és gondolkodom a szakításon, ha ez nem változik. Attól viszont baromira félek is, több okból. Egyrészt, mert nem tudom, milyen egy jó párkapcsolat, ahol értem is tesznek valamit, vagy jobban érzem, hogy n? vagyok - nagyrészt elnyomó, abuzív exeim voltak, hozzájuk képest a barátom egy angyal. De csak hozzájuk képest... amúgy meg nem érzem magam elég fontosnak számára. Másrészt, ha vele szakítok, azzal elfogadom, hogy talán örök életemre egy kisvárosban poshadok meg, egy légtérben azzal, aki iránt lehet, id?vel sokkal többet éreznék... választási lehet?ség nélkül, hiszen a végzettségemmel nem lenne itt más lehet?ségem. Diploma nélküli munkát meg nem vállalnék soha, nem azért végeztem el több szakot is. Harmadrészt pedig...mi is a boldogság? Covid idején szabad egyáltalán ilyesmire vágyni, amikor mindenki csak depressziózva otthon ül, vagy max. bejár dolgozni, és várja a végítéletet? Ilyen közegekben hogy legyen az ember boldog, hogy ismerkedjek, mit csináljak, ha nem a barátommal maradok? Milyen kilátásaim lehetnek az elkövetkez? 5 évre a boldogságra, így, hogy már a kései huszonéves koromba lépek lassan?
Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, mi lenne a helyes döntés, kérem, segítsen! Már semmihez sincs kedvem vagy er?m lassan, kezd elszállni bel?lem a folytonos stresszt?l az életer?.

Kedves Anonymousgirl!

Jó sok dolog hat egyszerre az életére, és el?bb-utóbb döntéseket kell hoznia. Kezdjük a járvánnyal. Ha elfogadjuk az Ön által írt érzést, hogy a járvány alatt nem szabad boldogságot érezni, depressziósnak kell lenni, akkor tartósan rongáljuk saját immunrendszerünket. Az öröm, a boldogság segít abban, hogy ellenállóbbak legyünk. A boldogság része, hogy fontosnak, hasznosnak érezzük magunkat, olyasmit csináljunk, ami örömet okoz, amiben aktívak, kreatívok lehetünk, és amiért meg is fizetnek.

Párja – úgy látszik – még nem igazán feln?tt, nem tudott még elszakadni a családjától annyira, hogy független, önálló életet élhessen. Er?sen hat rá a család véleménye. Sajnos ez nem változik meg egyik napról a másikra, és egy kapcsolatban ez sok boldogtalanságot hozhat. A szül?városában élve – feltehet?leg – egyre nehezebb a személyes kapcsolattartás, egyre több az online találkozás, mely mindkett?jük érzelmi igényeit kielégületlenül hagyja. Emiatt el?fordulhat távolodás, elhidegülés. Persze az is lehet, hogy ez a folyamat már korábban elkezd?dött, és az elszigeteltség csak felgyorsította a folyamatot. A munkahelyi kapcsolatok mindig nagyon kockázatosak, összekeverednek a szerepek, az érzelmek, nehéz kikeveredni bel?le.

Lehet, hogy nem érdemes hosszútávú döntést hozni ebben az id?szakban, mert vannak utak, amiket most nem választhat és ez korlátozza a lehet?ségeket. Talán érdemes kivárni a fejleményeket, és akkor dönteni, amikor már szabadon mehet bárhova.

üdvözlettel

bárdos kata