Kutyatámadás után

Van egy 5 éves lányom, akit kb. 1 évvel ezel?tt egy kutya támadott meg. Egy ismer?sé volt, a támadáskor már néhány hónapja ismertük a kutyát, s?r?n megfordultunk náluk. Nem volt el?zménye a támadásnak, játszótérre indultunk, a lányom lépett ki els?ként a házból és indult  a kapu felé. A kutya ekkor rontott rá, viszonylag id?ben kett?jük közé tudtam ugrani, az ölembe kaptam a gyereket és hátat fordítottam a kutyának, így védve a gyereket. A kutya gazdája szerencsére id?ben odaért és elrángatta az ?rjöng? kutyát, így nagyobb sérülés nem történt. Utólag derült ki, hogy a kutya még elérte fordulás közben a kislány popsiját, de szerencsére nem tudta rendesen megfogni, csak lila foltok lettek - mondjuk a fogsor mintája jól kivehet? volt. Azóta egy év eltelt, és a lányom még mindig retteg a nagy test? kutyáktól. Ugyanakkor imádja a kutyákat. Szeretnék rajta segíteni, szeretném, ha nem rettegne. Sokat beszélgettem vele a támadásról is, de nem lett jobb a helyzet. Ha nagy test? kutya van a közelben, nem is hajlandó a földön maradni, azonnal fel kell venni. Próbáltam, hogy együtt simogatunk, hagyjuk, hogy megszimatoljon stb. stb., de reménytelen, mindig mögénk bújva menekül, aztán sírás a vége. Önök mit javasolnak? Mit tegyek vagy mondjak, hogy javuljon a helyzet?
Válaszukat el?re is köszönöm!

Kedves Bernadett!

Azt kell hogy mondjam, a helyzet az el?zményekhez képest kifejezetten jó. Hiszen a kislánya egy valóban rémületes és többszörösen váratlan kutyatámadás után továbbra is meg?rizte szeretetét e négylábúak iránt, és derekasan dolgozik érte, hogy maradék rettegését is legy?zze velük kapcsolatban. Valószín?leg még sok id?re lesz ehhez szüksége, de a folyamatot én az Ön levele alapján biztatónak találom! Láthatóan vannak jó alapjai arra, hogy szép lassan ez a félelem „elkopjon”, de kifejezetten siettetni (például célzott beszélgetéssel, vagy a kutyák közelségének er?ltetésével) nem lehet. A „jó szándék” benne is, Önökben is megvan arra, hogy egyszer majd újra félelem nélkül legyen nagy test? kutyák közelében, és a sok-sok apró pozitív tapasztalat, ami önkéntelenül is adódik majd az évek (!) során, lassan képes lesz feledtetni a traumát.

Többszörösen váratlan, írtam levelem elején: hiszen nemcsak, hogy váratlanul rontott rá az eb, hanem a támadás ismer?s és barátságos környezetben és kutyától érkezett – érthetetlen, felfoghatatlan, megingatja a biztonságos, kiszámítható, el?rejelezhet? világba vetett hitet! (Valljuk be: azért ez tényleg ijeszt?. Biztosan Ön is nagyon megrémülhetett!) Ezért is mondom, hogy szerencsésen alakulnak a dolgok: ez a félelem könnyen súlyosbodhatott volna, mintegy szöv?dményként: ahogy ez ilyenkor gyerekeknél gyakran el?fordul, hogy más helyzetekre, minden kutyára, s?t, más állatokra is átterjed, eredeti gyökerét?l elválva akár fóbiává terebélyesedik. Ilyen esetekben már valóban szükséges célzottan kezelni a problémát. De Önöknél nem ez a helyzet, úgyhogy azt javaslom, legyenek türelemmel! Ha a kislánya továbbra is kötetlenül, természetes módon gyakran van a természet, állatok, kutyák közelében, ha van alkalma sok saját élményt gy?jteni a m?ködésükr?l, kezelésükr?l, akkor szépen csendesedik majd ez a túlzott(nak t?n??) reakció. Majd néha el?hozza különféle formában a témát, egy-egy elejtett félmondatban, kérdésben, rajzban, álomban felbukkan, ezek az Ön számára is fogják jelezni a feldolgozás folyamatát. És remélhet?leg ennek része lesz majd a támadó kutyussal való kapcsolat rendezése is, ha lehetséges!

Üdvözlettel

Simon Sarolta