Lesújtó diagnózis

A gondom a következ?: édesanyám tavaly októberben lesújtó diagnózist kapott: leukémia. Megdöbbentünk, rémületbe estünk. A kórházban rögtön elkezdték a kemoterápiát és a gyógykezelését. Több hetet töltött félsteril szobában, hogy elkerüljük a fert?zéseket. De ennek ellenére annyira meggyöngült az immunrendszere, hogy december elején tüd?gyulladást kapott, a szó szoros értelmében élet-halál között volt! Mindennap jártunk rendszeresen látogatni, volt úgy, hogy egy nap 2-3-szor is bementem, hogy etessem, beszéljek hozzá. Végre karácsony el?tt hazajöhetett borzasztó gyengén, egyedül még WC-re sem tudott kimenni, járókerettel pár lépést tett meg. 2 hét alatt szerencsére, mikor január 5-én dolgozni kezdtünk, már itt lakáson belül el tudta látni magát, ha mindent el?készítettünk. Szerencsére napról-napra jobban van, jól reagál a gyógyszeres kezelésre és egy természetgyógyász is kezeli. Egyszóval csupa öröm, hogy jól van, javulnak az eredményei. Minden vágya, hogy hazaköltözzön, mert jelenleg itt él velünk. Sajnos az örömünkbe üröm is vegyül, mert itthon semmit nem csinál: egy terítésben sem segít, s?t állandóan piszkálódik, hogy miért porszívózom hetente többször, ez nálam egy pótcselekvés, vagy csupán csak akkor kérdezi meg, hogy segíthet-e, ha már látja, hogy minden a végéhez közelít. Nagyon fáj ez a dolog nekem, mert sajnos már férjem és a saját egészségi állapotom sem a régi, nehezen viseljük ezt a lelki és fizikai megterhelést. Bocsánat a sok szövegért, talán egy kicsit megkönnyebültem, hogy kiírtam magamból. Mit javasol, hogyan tehetnénk könnyebbé mindenki életét - és ne legyünk mi is betegek? Köszönöm: Anikó

Kedves Anikó!

Azt az összetett testi és lelki folyamatot, amin az édesanyja keresztülment, a lélektan hospitalizációnak nevezi, mely alatt azt a traumatizálódást értjük, amikor egy személy valamilyen betegség következtében intézményi (adott esetben kórházi) ápolásra szorul. Ez már önmagában is elég megrázó és megterhel? esemény, s mint tudjuk, az egészségügyi intézményekben uralkodó légkör, az idegen körülmények, a szerettek, valamint a tör?dés hiánya további szorongást, lelki traumát okoz. A hospitalizáció f?ként a kisgyermekeket és az id?skorúakat fenyegeti. A tünetek közé sorolható az apatikus magatartás, a depresszió, elesettség, fokozott félénkség, bizalmatlanság.

A betegek segítése nem könny? feladat, hiszen azokat a „módszereket”, amelyekkel megkíséreljük állapotukat javítani, sokszor nehezen fogadják el, illetve ellentmondásosnak találhatják. Mindennek alapja a nagyfokú empátia, ugyanakkor amellett, hogy együttérzést mutatunk a beteg felé, el kell érnünk, hogy biztosítsuk számára a hasznosság érzését, valamint az önellátásra való képességet, s ezzel együtt önbecsülését is folyamatosan er?sítsük.

Azt javaslom, próbálják meg az olyan tevékenységeket, mint pl. a közös családi étkezést kvázi szertartásossá tenni, ahol mindenkire hárul valamilyen feladat. Ha idejük és egészségük engedi, keressenek közös programlehet?ségeket. Közben igyekezzenek kifejezni örömüket, hogy az édesanyja egyre jobban érzi magát.

Ha úgy érzik, küls? segítségre is szükségük van, bátran forduljanak szakemberhez. A pszichológusok többsége nem csupán a problémákkal közvetlenül küszköd? embereknek tudnak segítséget és hasznos tanácsokat adni, hanem az ?ket körülvev?k számára is.

Üdvözlettel:

Herceg Attila