Kedves Doktor úr! :) El?ször is kissé sajnálom, hogy csak itt tudunk értekezni. Rengeteg kérdésem lenne, amit jó lenne veled megvitatni, de minthogy erre nincs lehet?ség, így itt ragadok ki olykor egy-egy gondolatot, melyet a leginkább fontosnak tartok, kicsit a magam részér?l is, és talán másoknak is segíthet. Már régóta foglalkoztat egy kérdés: Van-e lélek? Tudom, hogy ez az emberiség évezredes kérdése, de érdekelne a véleményed! Számomra a lélek úgy, ahogyan az emberek a hétköznapi értelemben használják ezt a kifejezést, nem létezik. Számomra a "lélek" érzelmek – szándékosan használom az érzelem szót az érzés helyett, mert az érzés inkább fizikai jelleg? (fájdalom, éhség), az érzelem pedig „lelki” (kevés a magyar kifejezésünk e témában) jelleg? – összessége, az „érzelem” pedig a test hormonháztartásának válaszreakciója a külvilág ingereire. Nem hiszem, hogy ezt nagyon ecsetelnem kellene, ha holnap bemondják a tv-ben, hogy atomcsapás várható a lakóhelyemen, az emberek nyilván pánikba esnek, de ha megemelik a fizetésüket, akkor valószín?leg örömöt és elégedettséget éreznek. Ily módon, amikor tegyük fel „ideges vagyok”, akkor megnövekszik az adrenalin-szintem, amikor „jól érzem magam”, akkor az endorfinszint ugrik meg, amikor pl. szakmai elismerést kapok, és dagad a mellem, akkor az oxitocin-szintem emelkedik – ha jól tudom, az oxitocin (amellett, hogy másodlagos n?i nemi hormon, és a n?knél a szülést is el?segíti) a férfiak szervezetében is megtalálható, elégedettség „érzését” okozva. A hétköznapi emberek világában ez a háttér „nem létezik”, nem beszélnek róla, eszükbe sem jutna azt mondani: „kirúgtak a munkahelyemr?l, lecsökkent az oxitocin-szintem, az adrenalinom meg túlteng” – ehelyett azt mondják, hogy „vesztesnek érzem magam és ideges vagyok”. És ezzel együtt valami „ajzószert” keresnek maguknak, amit?l „boldogabbnak” érzik magukat, akár a család, akár az alkohol, akár az édesség – minddel az endorfinszintet akarják növelni... Nálam ez nem (így) m?ködik. Az én fejemben ezek a dolgok nem kapcsolódnak össze. Igen rég volt, amikor szétválasztottam a racionális gondolkodást az „érzelmeimt?l”, s minthogy az érzelmek számomra végs? soron csak testi reakciók, így nem is veszem ?ket komolyan. A szervezetem ilyen jelleg? válaszreakcióit megfigyelem és jegyzem, de nem késztetnek cselekvésre – nem úgy, mint az embereket általában. Igen régóta gyakorlom ezt elméletben, különböz? szituációs játékokkal és el?revetített lehet?ségkombinációkkal logikai folyamatokat zongorázok végig, hogy minden eshet?ségre felkészüljek. Ma már szinte minden nagyobb (és talán kisebb) lehet?ségre van kész sémám, template-em, így nem játszanak szerepet az olyan „érzelmek”, mint a félelem vagy a kétségbeesés. Már nem is tudom, milyen „érzés”... Mindent tárgyilagosan közelítek meg, rideg logikával, minden információt adatnak tekintek. A félelem ellenszere az események befolyásolhatatlanságának elfogadása, valamint a randomitás (ha esetleg „rosszra” fordulnak a dolgok, akkor majd improvizálok valamit), a kétségbeesés ellenszere pedig a problémamegoldás – azaz nem jajveszékelni kell, hanem mérlegelni a helyzetet, kitalálni a megoldást, és máris elt?nt a pánik. Els? hallásra talán úgy t?nhet, hogy már nem is élek. Talán úgy t?nhet, hogy páratlanul szegény az életem érzelmek nélkül. De ez nem igaz! Az érzelmek tudatos kezelésével én döntöm el, hogy mit érzek. A logikát felhasználva kiiktattam a negatív érzelmeket, így tehát ezek megsz?ntek. A másik oldal viszont, a pozitív érzések megmaradtak. Pontosan tudom, hogy mi okoz nekem igazán örömöt vagy elégedettséget, és ezeket a dolgokat természetesen nap mint nap végzem is. Így tehát valójában sokkal békésebbnek, szabadabbnak, nyugodtabbnak és bölcsebbnek látom magam, mint az embereket. Hogy miért tartottam fontosnak ezt leírni? Nyilván nem azért, mert azt gondolom, hogy az emberek „hülyék”, én meg tökéletes vagyok! Nagyon elfajult manapság a világ, mert az emberek egy része rájött arra, hogy másokra az érzelmeiken keresztül lehet a legkönnyebben hatni. Az érzelmeivel lehet zsarolni, megvezetni, eltéríteni, rávenni az embereket mindenre, mert a mai ember a lelkét tartja a legfontosabb értéknek, lelkének boldogságát, és ezért mindenre képes! És nem látják azt, amit egy gondolkodó lát, s?t, nem is érdekli ?ket, és ezt én rettent?en elszomorítónak találom, mert ezeknek az embereknek a legszörny?bb az élete, ráadásul nem is tudnak róla. Tehát azért írtam magamról az imént, hogy példát mutassak, hogyan lehet ellenállni az „érzelmek” manipulációjának. Tisztelt Doktor úr! Tudom, hogy szaktudásod határtalan a pszichológia terén. Szeretném, ha válaszodban nem az Atkinson pszichológiakönyvet mondanád fel, minden irányzatával együtt. Kérlek, gondold át, amiket írtam, tekints ki a világba, mérd le a valóság mérlegén az elméleteimet, próbáld meg alkalmazni ?ket, és csak utána írd meg, mit tapasztaltál, mit gondolsz, esetleg mit „éreztél”, szerinted valójában létezik-e a lélek? Válaszodat el?re is köszönöm, további minden jót és sok sikert kívánok ezen a téren is! :)
Vilmos
Kedves Vilmos!
Azt hiszem, sem Te, sem a többi olvasó nem veszi zokon a tegez? formát. Bizonyára nem árulok el hadititkot azzal, hogy ismerjük egymást.
F? kérdésed az: van-e lélek?
Ha egyszer?en akarok válaszolni, azt mondom: szerintem igen, van. Persze az alábbiakban meg is indokolom.
A magam részér?l úgy gondolom, hogy bármivel is foglalkozzunk, mindig legyünk jó értelemben véve kritikusak. Ez azt jelenti, hogy a befogadott információk ne csak vég nélkül áradjanak át rajtunk, hanem gondoljuk újra azokat és legyen merszünk visszakérdezni - mi több, merjünk kételkedni. Err?l rendszerint Popper Péter gondolata jut eszembe, aki azt mondta, nem azért tartja magát szkeptikusnak, mert semmit sem hisz el, hanem éppen ellenkez?leg, mindent lehetségnek tart.
Véleményem szerint ez nagyon bölcs gondolat, ezért induljunk el ennek mentén. Tegyük fel: elhiszem, hogy nincs lélek. Elvégre mit vár el t?lünk a mai világ: dolgozz azért, hogy éppen csak megélj! Végezd el a munkát, de ne várj többet annál, mint hogy holnap tudsz venni magadnak két zsemlét és némi felvágottat! Tudom, éhes vagy, de az csak fizikai szükséglet; annyit azért segítek, hogy legalább ezt ki tudd elégíteni... de semmi többet! Ha esetleg az érzéseidr?l, ne adj' Isten a lelkedr?l beszélnél, még ezt is megtagadom t?led. Ha azt találod mondani, nem érzed jól magad, teszek róla, hogy erre minden okod meglegyen.
Mindezt hogyan lehet túlélni? Lélek nélkül. Kizárva a gondolatokat, az érzéseket.
Vajon a társadalomnak mi oka van arra, hogy ezt tegye? Miért szükséges az, hogy valami ellen dolgozzon? A „nincs” ellen nem kell szándékosan tenni – mert az eleve „adott”.
Ugyanakkor ez a dolog tökéletesen kétirányú. Egyfel?l mondhatjuk azt, hogy ha nem lenne fajgy?lölet, ha nem lenne kizsákmányolás, ha nem lenne háború, a társadalom nem emelné fel a szavát ezek ellen. Viszont nagyon jól tudjuk, hogy ennek a fordítottja is igaz: képesek vagyunk valamit megteremteni azáltal, hogy forrongunk ellene. Találj ki bármilyen mondvacsinált mozgalmat! Legyen az bármennyire primitív, vagy a józan észnek ellentmondó, biztos vagyok benne, hogy partnerekre lelsz; olyanokra, akik melléd állnak és támogatják a kezdeményezésedet.
Akárhogy is: ha valami ellen teszel, életre hívod azt. Ha viszont képes vagy feltámasztani, az nem lehet nem létez?.
Tehát akkor miért küzd a társadalom a lélek ellen? Minden valószín?ség szerint azért, mert nagyon jól tudja, hogy létezik, csak az aktuálisan kit?zött céljai elérésében akadályt jelent. Csakhogy a lelket – természetéb?l fakadóan – nem lehet a sárba döngölni.
Ha szereted a filmeket, ajánlom figyelmedbe az Equilibrium cím? alkotást. Nagyon hasonló témával foglalkozik.
Azt írod, az érzelem nem más, mint a test hormonháztartásának válaszreakciója a külvilág ingereire.
Való igaz, ezek a biokémiai vegyületek nagyon sok reakciónk, mi több, cselekedetünk létrejöttében fontos szerepet játszanak. Jó példaként hoztad fel az oxitocint, amelyet a szülés megindításakor is alkalmaznak, mivel hatással van a méhösszehúzódásokra – mivel a simaizmok m?ködését is szabályozza. Nem mellesleg hasonlóan a tesztoszteronhoz – amit els?dleges férfi hormonként szokás emlegetni – férfiakban és n?kben is egyaránt megtalálható, és szexuális aktus során nagymértékben szabadul fel a szervezetben. Különös hatása, hogy az orgazmus (valamint az érintés) hatására olyan folyamatokat indít be, amelyek kialakítják az emberek közti köt?dést – vonatkozik ez a monogám párkapcsolatokra, illetve a szül?-gyermek kapcsolatokra is.
Ha így nézzük, akkor a szerelem, a tartós párkapcsolatok, valamint a szül?i védelmezés is csupán egy „vegyszer” hatására jön létre.
Csakhogy: ha „érzelmi” folyamataink kvázi egyszer? élettani törvényeknek tulajdoníthatók, mi a helyzet az olyan hormonokkal, mint a számos vita tárgyát képez? szerotonin?
Ez az a hormon, amit közismerten a depresszió kialakulásáért tesznek felel?ssé – a legtöbb antidepresszáns a szerotoninerg rendszerre hat. Arról viszont ritkán szól a fáma, hogy ez a hipotézis jó ideje elhasalt: ha egyébként egészséges emberek szerotoninszintjét lecsökkentjük, meglep? módon nem válnak depresszióssá. S?t: épp egy órával ezel?tt olvastam, hogy egyes kutatók a csökkent szerotoninfunkcióval magyarázzák az agressziót. Bennem megfogant a kérdés: jellemz?en agresszívek a depressziós betegek? Tudtommal nem.
Persze ez a laikus számára is logikus lehet: képzeljünk egy depressziós embert. Mi jellemzi? Kedvtelenség, melankólia, magába fordultság. Agresszió? Mások felé irányulóan meglehet?sen ritkán.
Akkor – kérdem én – hol van itt a törvényszer?ség? Persze, lehet azzal a magyarázattal élni, a szabályokat bizonyos hatások módosíthatják. Igen, de mégis: milyen hatások? Az tény, hogy a környezet jelent?sen befolyásolhat genetikailag meghatározott jellemz?ket, de ez sem igaz mindenre. Példának okáért: azok a kisgyerekek is képesek a nemi identitásnak megfelel?en diszkriminálni használati tárgyakat és cselekvésformákat, akiknél a környezet egyébként nem támogatja az identitástudat formálását.
Visszatérve leveledhez: mindebb?l nekem úgy t?nik, hogy ideig-óráig ellent tudunk állni a manipulációnak, de csak azoknak a befolyásolásoknak tudunk hátat fordítani, amelyek nem gyökereznek mélyen bennünk. Ha úgy tetszik, ezt a gyökeret nevezhetjük léleknek. Ám ha nem tetszik, semmi sem tiltja, hogy más névvel illessük.
Üdvözlettel:
Herceg Attila
