Majdnem megölte magát

Az elmúlt hónapokban iszonyú sokat veszekedtem a férjemmel. Féltékenységi problémák, részemr?l állandóan (férjem dolgozik, míg én itthon vagyok a kisgyermekünkkel). Bevallottam neki, hogy depressziós lettem a majdnem 2 év alatt, és hogy legyen velem megért? és türelmes, mert amit kimondok, nem mindig gondolom komolyan. Fejéhez vágtam sok mindent (káromkodás, szidás, üvöltözés, csapkodás, s?t néha hátba is vertem). ? sosem bántott, mindig csak elment itthonról (amivel csak még jobban felhúzott, mert hiba csapkodok, üvöltök és szidom, attól még szeretnék beszélni a problémáinkról, ami nagyrészt csak az én problémám, szerinte nem történt semmi, minden az én fejemben játszódik le). Nem szól semmit, csak hallgat és néz rám. Azt mondja, leblokkol, és ezért nem is oszt meg velem semmit - semmit, amit gondol vagy érez. Mindig úgy volt, hogy 3-4 napnál tovább nem tudtunk haragudni egymásra és kibékültünk! Viszont most a napokban festékkeményít?t ivott egy újabb féltékenységi jelenetem után. Épp hogy megitta, meggondolta magát, és sok vízivás után kihányta a nagy részét, majd hazajött és elmondta, mit tett. Kihívtam a ment?ket, de nekik azt mondtuk, hogy véletlen volt és csak egy kortyot ivott, mert áttetsz? színe lévén azt hitte, víz. Pedig fél litert ivott meg bel?le. Bevitték a kórházba, de minden eredménye normális volt. Kijött bel?le minden, még  gyomrát sem mosták ki, csak szént itattak vele. A kórházból mindketten megtörve távoztunk. Piszok szerencsések voltunk mindketten, de f?leg én. Semmi alapja nem volt soha a féltékenységemnek (mindig lehetett érezni, hogy szeret a férjem), csak én gondoltam bele hülyeségeket a dolgokba mindig. Én vagyok beteg, és a sok hibám miatt követte volna el azt a butaságot, hogy feladja az életet. Sem rám, sem a kislányára nem gondolt, csak mikor már megtette, és emiatt gondolta meg magát... Belegondolok, hogy mi lenne most velünk, ha sikerrel jár. Mit mondtam volna a kislányunknak kés?bb, hogy apa miért tette ezt? Sírógörcseim vannak minden nap többször is, ha csak a férjemre nézek,
ha csak rá gondolok... ? is megtört! Nem tudom, mit tegyek! Segítem, ahogy tudom és ? is engem, de minden más lett. Ilyen esetben mit lehet tenni? Ez elmúlik? Gyógyszert nem szedhetek, mert még szoptatok. Hova menjünk? Ki segíthet? Én mit tehetek, hogy jobb legyen nekünk?

Kedves Kriszta!

Haladéktalanul keressenek férje számára pszichiáter szakembert, hiszen az öngyilkossági kísérlet igen komoly dolog, mindenképpen szakért? kezelést, feldolgozást igényel! Szintén sürg?sen javasolt párterapeutához fordulniuk, hogy ne maradjanak annyira eszköztelenül magukra a problémáik megoldásában, mint korábban. Az Ön által leírt gondok sok-sok, az Önökéhez hasonló helyzetben lév? párnál szinte ugyanígy, "papírforma szerint" megjelennek. Szerencsére hozzáért? segít? szakember részvételével ugyanígy orvosolhatóak is.

A párkapcsolat megrendülése az els? gyermek születésével, az asszony egyre kétségbeesettebb kísérletei az érzelemkifejezésre, a megértés és támogatás megtapasztalására - a férfi kirekesztettség-, elárasztottság-érzése, az ezek el?l való menekülés vészes mintázata szinte magától épül fel, ha az életszakaszváltás okozta kihívásokra a pár nincsen felkészülve.

Mindenekel?tt fontos, hogy megértsék és elfogadják a másikban és saját magukban dúló érzelmeket. Aztán pedig mindkettejüknek meg kell tanulniuk, hogy hogyan kommunikálják a vágyaikat, igényeiket, hogyan vegyék észre, hogy a másiknak mire van szüksége. Eleinte, illetve (talán) kivételesen szerencsés esetben "magától" m?ködnek a dolgok - de többnyire bizony nem, és egyáltalán nem szégyen ilyen helyzetben segítséget kérni, illetve felismerni, hogy "be kell ülni az iskolapadba"! Milyen jó is lenne, ha "visszaülésr?l" beszélhetnénk - azaz, ha az oktatásunknak kezdett?l fogva az érzelmi-kapcsolati nevelés, a tudatosabb önismeret is a része lenne. Megkímélhetne bennünket az ilyen helyzetek elmérgesedését?l...

Sorain átüt az ?szinte szeretet, aggodalom, a férjéhez való ragaszkodás. Emellett jó eséllyel kilábalhatnak ebb?l a krízisb?l! Kívánom, hogy megtalálják a hathatós segítséget, tudjanak élni vele, és még sok-sok boldog évtizedet tölthessenek egymás mellett.

Üdvözlettel

Simon Sarolta